Szüleim tavaly haltak meg. Csodálatos édesapám otthon szenderült örök nyugalomra, álmában. Ezt szeretett édesanyámmal együtt próbáltuk feldolgozni, de hatalmas űrt hagyott a szívünkben. 3 hónapra rá kiderült, hogy anyukámnak előrehaladott vastagbélrákja van, és ő, akinek soha nem volt semmi baja, az elkövetkező 3 hónapot kórházban töltötte. Az ott dolgozók hozzáállása megalázó volt. A műtét során húsevő baktériummal fertőződőtt meg anyukám, minek következtében leesett lábról és mesterséges kómában az intenzív osztályon feküdt. Időközben kiderült, hogy kisbabát várok, ezért többé nem mehettem be a fertőző részlegre, elköszönni sem tudtam, és élete végén 4 napig tartó
ébrenléte során sem láthattam. Ő állt hozzám a világon a legközelebb, és míg nap mint nap tehetetlenül néztem a szenvedését a sebészeti, majd intenzív osztályon, otthon a férjem előtt könnyed hangulatot mutattam, mert féltem, kapcsolatunk rovására mehet, ha hónapokig minden nap szomorkodom. Anyukám halála egyfajta megkönnyebbülést hozott, mert tudtam, nem szenved tovább. Egyedül intéztem minden teendőt, azonban így egy év távlatából olykor
viharosan törnek fel bennem a kórházi emlékek, melyektől nem bírok szabadulni. Kérdésem az, hogy ez természetes-e, vagy arra tekintettel, hogy visszafojtottam a fájdalmamat, fel kellene keresnem egy pszichológust, hogy fel tudjam dolgozni a két hatalmas csalódást és a gyermekem nyújtotta csodás boldogságot egyszerre?

Kedves Kérdező!

Fogadja őszinte részvétemet! Levelének minden sorát szívszorító volt olvasni, elmondhatatlanul nehéz időszak lehetett ez az Ön életében. Önmagában a szülők elvesztése, ráadásul ilyen rövid időn belül, óriási veszteség. Ilyenkor az ember megéli, hogy a biztos támaszok, akikre minden körülmények között számíthat, elmentek. Most már neki kell erősnek lennie, végleg fel kell nőni. Édesanyja elvesztése pedig talán még nehezebb lehetett, hiszen nem tudott elbúcsúzni, úgy, ahogy szeretett volna. A közeli szeretteink halála előhozza a bűntudat érzését is. Gyakran hallom gyászukat élő emberektől, hogy miért nem látogattam gyakrabban, miért nem töltöttem vele több időt, ha akkor találkozunk, lehet, még most is élne, és hasonló nagyon nyomasztó érzések.

Az Ön történetét nehezíti, hogy a gyermeke „miatt” nem tudott elbúcsúzni. Az ilyen helyzetek rengeteg ambivalenciát okoznak. Vágyom a gyermekemre, de az ő léte akadályozott meg abban, hogy el tudjak köszönni. Egy másik nagyon fontos kettősség az ilyen helyzetekben, hogy míg a szülőket el kell engedni, addig egy másik lényt közel kell magamhoz engedni. Tehát a kötődések egymással ellentétesen zajlanak egy időben. Ez gyakran megnehezíti egyik vagy másik folyamatot.

Kérdés maradt számomra, vajon miért érezte úgy, hogy a kapcsolatuk a párjával nem bírja ki ezt a nehéz időszakot? Vajon még mindig így látja? Vagy inkább Ön szeretett volna erősnek mutatkozni?

Amennyiben úgy érzi, hogy az előtörő érzések túlságosan nyomasztják, mindenképpen érdemes lehet szakembert felkeresni. Nagyon sok minden történt az elmúlt időszakban, amit valóban nem érdemes eltemetni, hiszen előbb-utóbb utat törtnek maguknak ezek az érzések.

Addig is szíves figyelmébe ajánlom Szajcz Ágnes lapunkban megjelent cikkeit.

Üdvözlettel,

Kovács Réka