Egy 8 éves kisfiú, és egy 10 éves kislány anyukája vagyok. A gyerekek mindennél jobban vágytak egy kiscicára, amit másfél évvel ezelőtt meg is kaptak. Imádták, gondozták, a mindenük volt ez a macska, az egész család szerette. Tegnap megmérgezték, annak ellenére, hogy ivartalanított lánymacska volt, még az utcára sem ment ki, csak hébe-hóba a szomszédhoz bogarászni. Ez épp elég volt. Az állatorvos sem tudta megmenteni. Rettentően szomorúak vagyunk, de a legjobban az fáj, hogy a gyerekeimet szenvedni látom. Vajon hogy fogják fel ők ezt, hogyan dolgozzák fel, mikor nyugszik meg a kis lelkük? Csak gondolom, hogy mások, mint mi, felnőttek. Mit tehetnék értük?

Kedves Gizella!

Gyermeknek és felnőttnek is megrázó, ha szembesülnie kell azzal, hogy vannak emberek, akik rosszat akarnak nekünk és ezzel szándékosan szenvedést okoznak. (Bár ebben az esetben a rossz szándék nagy valószínűséggel közvetett, mert gondolom, egy beteg lélek gyűlöli valamiért a macskákat a szomszédban.) De még nyomasztóbb, hogy emellett még át kell élniük a veszteséget is. Hiszen a gyerekei számára ez a cica családtag volt. Meg kell gyászolniuk.

Ilyen esetben segít, ha a cicát közösen el tudják temetni, el tudnak búcsúzni tőle. Ha nincs erre módjuk, akkor lehet a lakásban kitenni róla egy képet, és emlékezni rá. Esetleg gyertyát gyújtani neki. A gyerekekben biztosan nagyon sok kedves emlék van róla. Arra biztatnám, hogyha eszébe jut a cica, akkor nyugodtam mondja el a feljövő emléket, vagy ha azt érzi, hogy hiányzik, akkor fejezze ki. Biztosan sok vicces történetük is van, nevethetnek együtt, amikor felemlegetik. Ez a folyamat segít, hogy az érzelmeiket a gyerekek is ki tudják fejezni, hogy az emlékek sokáig megmaradjanak: hogy a cica „tovább éljen bennük”.

A dolog másik oldala szerintem az arról való beszélgetés, hogy miért tesznek ilyet az emberek. Hogy rossz megoldás az, ha valaki önbíráskodásba kezd, és nem megegyezés útján keres megoldást a problémájára, hanem önhatalmúlag eldönt dolgokat. És nem gondolja végig, hogy ezzel fájdalmat okoz másoknak, ráadásul olyan embereknek, akik véletlenül kerülnek ilyen helyzetbe. Hiszen önök gondoskodtak a macskájukról, ő nem tartozott az illető számára bosszantó kóbor macskák közé.

Összességében azt gondolom, hogy a szenvedéstől nem tudja megóvni a gyermekeit és talán nem is kell, mert ennek az esetnek a kapcsán sok mindenre megtaníthatja őket a világról, önmagukról, jóról, rosszról, szeretetről, empátiáról, a túlzott indulatok veszélyességéről. És ez a tapasztalat elraktározódik bennük, és a későbbiekben segítségükre lehet, ha nehéz helyzetbe kerülnek.

Üdvözlettel: Majoros Andrea