Kedves Attila! 45 éves egyedülálló nő vagyok. Hosszú évek óta párkapcsolat nélkül. Tavaly nyáron a munkahelyemen megismerkedtem egy nálam 12 évvel fiatalabb sráccal. Jókat beszélgettünk, aztán több is lett ebből a beszélgetésből az ő kezdeményezésére. Ő szexkapcsolatot akart először csak, amit egyikőnk sem tudott igazából kezelni. Mert már érzelmek is kialakultak mindeközben, főként részemről. Aztán elmondása szerint nála is később. De mindig azt éreztem, hogy én szeretem jobban és én ragaszkodom jobban hozzá. Ki voltam és vagyok éhezve a szeretetre és az odafigyelésre, és tőle ezt megkaptam, amíg együtt voltunk. Ő szeretne gyereket, én nem,  itt eltérnek a jövőbeli terveink, éppen ezért mindig
volt egy kis feszültség ebben az egészben. Ne csak társamnak tekintettem őt, hanem lelki társamnak is, nagyon jókat beszélgettünk mindenről. Hat hónap külszolgálaton volt, mivel katona, mellette maradtam, lelkileg támogattam, pedig mivel itt maradtam egyedül, szakítani akartam vele többször, de nem engedte, mert fontos lettem az életében, ezt mondta.
Kitartottam mellette, megvártam, most jött haza februárban, és örültünk egymásnak nagyon. Egyik alkalommal felajánlottam neki, hogy költözzön hozzám, erre azt felelte, hogy az esze kerekedett felül a szívén, és szakítsunk. Akkor engedtem, menj, ha így döntöttél. De én azóta többször kerestem, folyamatosan megalázom magam, annyira ragaszkodom hozzá, holott az eszemmel én is tudom, hogy más céljai vannak az életben, mint nekem. Nagyon nehéz. Egyébként őt is megviseli, mert nagyon rossz alvó, azóta még inkább nem alszik, amióta kimondta a szakítást, és pszichológushoz jár. Tehát tudom, hogy sokat jelentettem neki, de valahogy nem tudja helyén kezelni a dolgokat ő sem, persze én sem. A szakítás ráért volna szerintem, ha már érzelmileg nem kötődünk annyira egymáshoz. Könnyebben elengedtük volna egymást. Most vasárnapra megbeszéltük, hogy megbeszéljük a dolgokat, de már ebben sem vagyok biztos, hogy jól teszem e? Ő amióta kimondta a szakítás tényét, megállta, hogy nem keres, nem ír rám. Idősebb létemre én érzem magam butábbnak, amiért keresem és ragaszkodom hozzá. Tanácsot szeretnék kérni, hogy könnyebben le tudjam zárni ezt az egészet. Beszéljek még vele, vagy hagyjam,  bármennyire is fáj? Mert most úgy érzem, csak addig kellettem neki, amíg az érdekei ezt kívánták, hogy kihasznált. Köszönöm előre is a választ.

Kedves Kérdező!

Először is: a magam részéről nem gondolom úgy, hogy a szakítást addig kell halogatni, amíg a kapcsolat teljesen széthull, és érzelmileg kihűl. Már csak azért sem, mert ez a folyamat olyan indulatokat korbácsolhat fel, amelyek még inkább megnehezítik a döntést és az elengedést. Az elengedés – még ha utólag fájdalmat is okoz, – sokkal könnyebb addig, amíg a kölcsönös tisztelet és bizalom megvan a felek között. Az elhidegülés, a bizalmatlanság, a vádaskodás újabb, igaz, negatív előjelű kötelékeket hoz létre, amely eltépése sokkal több szenvedést hordoz, mint „békében elválni”.

Úgy gondolom, hogy ha az életről és a párkapcsolatról alkotott elképzelésük, terveik nagyon eltérnek egymástól, és már mindketten hoztak egy döntést, azt érdemes tiszteletben tartani. Ehhez hozzátartozik az is, hogy hagyjuk, amint az idő gyógyítja a sebeket. Morbid hasonlat, de a koporsót sem ássuk ki és nyitjuk fel újra és újra csak azért, hogy megbizonyosodjunk a halálban.

Egyszer azt írja, megalázza magát, másszor azt, hogy a férfi kihasználta. Miközben úgy vélekedik, hogy érzelmileg mindent megkapott tőle, amire szüksége volt. Ebben az esetben nem értem, hol van a kihasználás. Amikor a gyermekvállalás szóba jött, a volt barátja nyíltan közölte, hogy ő más állásponton van. Ez sem kihasználás. Sokkal inkább érzem úgy, hogy a kihasználás, amiről Ön ír, csupán egy ürügy arra, hogy újra felbolygassa a történteket, és megpróbáljon újabb (ahogy korábban jeleztem, negatív) köteléket kialakítani. Így azonban valóban megalázza önmagát.

Ha később visszatekint, hogyan szeretné látni önmagát? Úgy, mint aki emelt fejjel, felnőtt emberként lépett ki a kapcsolatból, vagy kihasznált, megalázott nőként?
Ezt Ön dönti el.

Üdvözlettel:
Herceg Attila