A szüleim kicsi koromban elváltak. Anyám gyerekkoromban teljesen kizárta az életünkből apámat, aki hamar újranősült, és nem is nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy foglalkozzon velem. Anyámnak nem lett új párja, a szüleihez költöztünk és velük nőttem fel. Kicsi koromban nem emlékszem, hogy valaki elmondta volna nekem, hogy is történt a válás, mi van apámmal. Az évek alatt nagyon lassan összetettem a képet, megértettem, hogy anyám volt az, aki nem engedett apám családjának a közelébe. Anyukámnak van egy bátyja, aki külföndön él a családjával. Amikor hazalátogatnak nyaranta és ünnepekkor, valamiféle családi gyűlölködés alakul ki. Nem tudom, miből fakad. Anyukám ilyenkor mintha mindenkit utálna, az apját, az anyját, a testvérét és családját.
Féltékenység. De egy 50 éves nőnek szerintem nem úgy kellene viselkedni, mint egy kisgyereknek, akinek testvére született (de ezt nem tudhatom igazán, mert nincs testvérem). Nagy családi ebédekkor hamar elvonul a szobájába (megjegyezném, hogy nem tűnik depressziósnak, mert rendszeresen jár tornázni, az utóbbi fél évben lett barátja is, baráti társasága is van, utazik). Gyakorlatilag csak egymás mellett él a szüleivel, akiken nem nagyon segit, kiabál sokszor, parancsolgat, kioktat. Én már nagyjából 5 éve elköltöztem itthonról, nem tudom, mi történik év közben, a kapcsolatuk milyen egy átlagos napon. De nem felhőtlen. Néha jóban vannak, de azt látom, hogy anyám nagyon gyűlölkődő, és ő a konfliktus fő forrása, ami engem nagyon zavar, mert szeretem őt,  de közben meg bennem is feléleszti azt az érzést hogy iránta gyűlölködjek, mert látom, a család mennyire kinlódik miatta. És mikor hazajövök és szembesülök ezzel, mélyen megvisel engem is, és eszembe jut, gyerekként mennyire őrlődtem ezen, nem mertem és nem tudtam beszélni erről senkinek, csak valahogy próbáltam elfelejteni. Aztán néha sikerült, mikor itthon javultak a kedélyek.
Valójában nem kivánom megfejteni, miből fakad ez az egész, nem akarom tudni a konkrét eseményeket, mert szerintem ez az ő ügyük. Amit szeretnék megkérdezni, hogy (ebből a teljesség igénye nélkül összefoglalt kis leirásban) tudna e valamit mondani anyám viselkedésére, és hogyan terelhetném olyan irányba, hogy ezt a rövid időt, amit a szüleivel tud még tölteni, valamennyire normális viselkedéssel töltse. Eddig akármikor rászóltam vagy kérdőre vontam, úgy érezte, támadom, mindenki ellene van. Én tudom, hogy sajnos nem volt boldog az élete (amiről részben ő is tehet), de ezzel nem törődve próbált nekem mindent megadni és ezt nem éreztetni velem - bár ez teljesen behálózta az itthon töltött éveimet, és miután elköltöztem, még hosszú ideig gyötrődtem ezen. De részben ezért ritkán is látogatok már haza, és akkor valamennyire sikerül ezt kizárnom az életemből, elmenekülök előle.
Nagyjából soha senkinek teljes egészében erről nem meséltem. Ezt-azt elmondtam, de valójában rettentően szégyelltem, hogy ilyen a családom (hatalmas veszekedések, kiabálások, amit én gyakorlatilag csak megfigyeltem). Kivülről senki nem gondolta, hogy engem ilyen dolgok nyomasztanak (bár biztos néhány viselkedésemből lehetett következtetni, hogy nem minden oké). A másik kérdésem pedig az lenne, van-e esély arra, hogy én ezeket a dolgokat elengedjem valaha, túllépjek rajta, és felülemelkedjek (miközben segiteni szeretnék magamon és a helyzeten is,
és nem megroppanni és megőrülni).

Kedves Kata!

A levelének második részében írtakra válaszolnék először. Már azzal is segített magán, hogy elköltözött édesanyja és nagyszülei lakásából. Jó, hogy már nem – vagy csak ritkán – részese a közöttük zajló veszekedéseknek. Jól látja, hogy talán tényleg nem azt kellene megtudni, mi történt a szülei között. Az édesanyja élete teljes, annak ellenére, hogy sokszor ugyanúgy érzi magát családja körében, mint gyermekkorában. Ebben szülei, testvére is partnerek, de ez az ő történetük. Az édesanyját nem tudja megváltoztatni és ez nem is az Ön dolga. Önnek a saját történetét kell feldolgoznia. Fontos dolgozni azokkal az élményekkel, érzésekkel, melyeket gyerekkorától kezdve átélt, édesanyjával való kapcsolatáról, édesapja iránti érzéseiről. Ez nem jelenti azt, hogy ezt „le kellene játszania” édesanyjával.

Leveléből úgy gondolom, hogy Ön felnőtt, önálló ember. Már nem kell vívnia a családjával, csak a saját fejlődése a fontos. Minél felnőttebb lesz, minél távolabbról szemléli családja életét, annál jobban látja majd a közöttük lévő viszonyokat. Már most is sok felismerést olvastam a levelében. Ezek segítenek abban, hogy a saját felnőtt élete kevesebb indulatot, veszekedést tartalmazzon, mint a gyerekkora.

Szeresse és fogadja el édesanyját olyannak, amilyen, és igyekezzen megérteni, miért lett ilyen. Ne akarja megváltoztatni.

Fontos lenne, hogy ne tartsa magában vívódását, ha csak magában pörgeti a gondolatait, akkor nagyon sok energia elvész. Ossza meg valakivel, aki meghallgatja. Egy barát, egy ismerős, vagy, ha egyik sem nyeri el a bizalmát, akkor egy pszichológus segíthet megszabadulni a sok rossz élménytől, érzéstől. Ez segíthet túllépni, elengedni, de legalább elviselhetővé tenni az átélteket. Így esélye lehet, hogy ne ismételje meg azokat a kapcsolati mintákat, melyektől annyit szenvedett.

üdvözlettel

bárdos kata