Nehéz lenne a problémámat dióhéjban megfogalmazni, de úgy érzem, hogy nem megy nekem a komoly kapcsolat, és nem tudom, hogy miért... 30 éves leszek idén, de a leghosszabb kapcsolatom 3 év volt, az is úgy, hogy többször volt szó róla, hogy szakítunk. Könnyen fellángolok, de aztán ahogy telik az idő, kiábrándulok, és mindig azt kezdem érezni, hogy inkább egyedül szeretnék élni egy macskával... Jelenleg 8 hónapja vagyok együtt a párommal. Az elején hatalmas szerelem volt, három hét után összeköltöztünk. Ő 32 éves, de amíg meg nem ismert, egy burokban élt, az anyja szörnyen elkényeztette, fogalma sem volt a nagybetűs ÉLET-ről. Sok mindenen együtt estünk át, azonban mostanra úgy érzem, nem vágyom arra, hogy hozzá menjek haza, idegesítenek olyan szokásai, amiket eddig elfogadtam, és úgy érzem, nem tudunk nagyokat nevetni együtt. Ha arra gondolok, hogy örökre összekössem vele az életem, és tőle legyen gyerekem, akkor félelmet és kétségeket érzek. Egy évvel ezelőtt jártam pszichológusnál, akkor nem volt senkim, de már akkor érdekelt, mit gondol egy kívülálló arról, hogy miért nincs hosszú kapcsolatom. Azt állapította meg, hogy félek az elköteleződéstől, és csak a bonyolult kapcsolatok izgatnak, ahol tudom, hogy döcögős lenne az út. Én tényleg elhatároztam, hogy összeszedem magam, de amikor jön ez az érzés, hogy nem köt le a másik, folyton rossz kedvem van, és ezt nem tudom irányítani.
Bár a jelenlegi páromban minden olyan tulajdonság megvan, amiket a legfontosabbnak tartok, mégis okozott olyan fájdalmakat (háromszor mondta, hogy legyen vége és szakítsunk), amiket nem tudok /akarok?/ feldolgozni. A harmadik szakításnál összepakoltam mindenem, az utolsó pillanatban álltam meg, mert annyira könyörgött, hogy nem gondolta komolyan és szeret. Azóta ő 180 fokos fordulatot vett, hercegnőként kezel, mindent megtesz értem, a háztartásban is, stb. De azóta bennem eltörött valami. Viszont folyton arra gondolok, hogy itt az ideje megállapodni valaki mellett...

Kedves Zsófi!

Ha már így kérdezi, én, mint egy újabb kívülálló, megmondom, mit gondolok: szerintem ideje volna felfedeznie, hogy Ön ki is valójában (milyen vágyakkal, félelmekkel, célokkal stb.), és megállapodnia saját maga mellett. Ha ezen az úton elindul, sokkal könnyebben fog ehhez az életre szóló vállalkozáshoz társat is találni. Ehhez nem lesz elég külső megállapításokat meghallgatnia, nem lesz elég "összeszednie magát". Érdemes lesz viszont nagyon kedvesen, figyelmesen, végtelenül elfogadóan és empatikusan odafordulnia az egyetlen emberhez, aki biztosan mindig az élete része lesz: önmagához. Így lehetősége nyílik majd ennek a fiatal nőnek, hogy végre megmutathassa magát, előjöhessen, felvállalhassa elnyomott, elfojtott, szégyellt, megtagadott valóját. Csak miután ezt az igazi, belső "ént" észrevette és elfogadta, lesz képes arra, hogy bárki mást hosszabb távon eltűrjön, elfogadjon és szeressen maga mellett. Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy "maguk ketten" nincsenek túl közeli viszonyban egymással... Ennek jegyében pl. elkezdhetne minőségi "énidőket" kialakítani, amikor teret adhatna annak, hogy lekösse saját magát - tanulságos lehetne ez abból a szempontból, hogy mit is vár e téren a másiktól (tévesen!).

Olyan fontos témákról lenne jó aztán "beszélgetniük", mint pl.: mit jelent nekem a komoly kapcsolat? Mire vágyom benne, és mitől tartok? Milyen példákat látok ezekre magam körül? Mitől lángolok fel, és mi az, ami kiábrándít? Mi vonz egy macskával való életben - és hogyan találhatnám meg annak aspektusait egy ember mellett? Mit jelent nekem a nagybetűs ÉLET? Mit várok egy férfitól, mit tudok ebből elengedni, és milyen "hibákat" vagyok képes elviselni? Mit akarok megkapni egy párkapcsolatban, és mit kívánok adni? Mivel lehet engem lekötni - és milyen érzés unatkozni valaki mellett? Legfőképpen: hogyan tudom megosztani a partneremmel az akár vele kapcsolatos negatív érzéseimet?

A jelenlegi kapcsolatáról két fontos kérdés jut eszembe: vajon megbeszélték-e már egymással ezt a "szakítósdi" dinamikát - ki miért száll bele, kinek pontosan mit jelent, mikor azt mondja, szakítani akar? Ne azért maradjon a fogát összeszorítva a férfi mellett, mert "ideje megállapodni" (különben is, ezt meg ki mondta?! Mégis mihez képest van itt az ideje?? Mert úgy látom, az Ön "belső órája" még más időt mutat. Ne sürgesse magát.) A másik, hogy vajon attól komoly-e egy kapcsolat, hogy 3 hét után összeköltöznek - hol marad így a vágyakozás, egymás kölcsönös megismerése, a kivárás, stb. (Így könnyebb gyorsan megunni valakit).

Javaslom, hogy a fenti és azokhoz hasonló kérdésekkel forduljon szakemberhez is - remélem, ezúttal talál olyat, akivel való kapcsolatban érdemben előrébb jut az önismeretében. E célra a csoportos forma is remek lehetőség (bármilyen non-verbális módszert bátran kipróbálhat, művészet-, mozgás-, táncterápia, pszichodráma - kísérletezzen nyugodtan!). Emellett érdemes a párterápia lehetőségén is elgondolkodniuk, igazán sokat tud adni, mint egy nagy közös kaland.

Kívánom Önnek, hogy "igazivá" váljon önmaga - és ezáltal mindenkori párja számára is.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta