Kedves Attila! Olvastam - többek között - egy nálamnál csak pár évvel idősebb lánynak adott válaszát, akinek hasonló jellegű problémája volt, mint nekem, csak más tőről fakadóan: a visszahúzódó természete. Gondoltam, megírom én is a gondomat, hátha a válaszából sikerül rájönnöm, hogyan lehetne azt orvosolni. 19 éves, egyetemista lány vagyok, szerető családdal, nagyszerű barátokkal. Csakhogy ez nem volt mindig így. Bár otthon sosem voltak megoldhatatlan konfliktusaink, de mindannyiunkat megviselte szüleim munkahelyvesztése, szeretett nagyszüleim halála - engem pedig még az is, hogy az osztályom ellenem fordult. Egy iskolaváltás, 1 év pszichológus és 2 év pszichiáter kellett ahhoz, hogy ne fájjon többé a hasam az idegességtől, és elkezdjek újra nyitni az emberek felé, hogy idővel újra az a cserfes, nevetős kislány legyek, aki imádott játszani, produkálni magát mások előtt. Sajnos, ez az énem azóta sem tért maradéktalanul vissza - bár a helyzet, amióta egyetemre járok, határozottan jobb. Addig, az általános végén és a gimnáziumban sokat voltam egyedül, mert én nem nagyon mentem oda másokhoz, és ők sem jöttek oda hozzám - mondván, megközelíthetetlen vagyok (ahogy később visszahallottam). A gimiben is elvileg annak köszönhettem az első csalódásomat, hogy túl csendes voltam, és alig beszéltem - a srác meg nem tudott mit kezdeni a helyzettel, és, ahelyett, hogy megismert volna jobban, inkább megalázott, mert azt egyszerűbb, mint a dolgok mélyére látni. Négy évig nem tudtam helyretenni magamban a dolgot, lelkileg kicsit kiüresedtem. Ballagás után az egyik barátnőm megismertetett egy huszonéves fiúval, akivel úgy tűnt, talán összejövünk - ám amikor rájöttem, hogy ő csak egy nyári kalandot lát bennem, kiadtam az útját. Persze fájt, és összetörtem - ha lehet, még jobban. Teljesen kiábrándultan utaztam fel augusztus végén a városba, ahol szeptemberben a tanulmányaimat kezdtem. Akkor azonban, szinte az első pillanatban megtetszett az egyik leendő csoporttársam. A kapcsolatunk nagyon nehezen indult, mert, mint később kiderült, a gimiben neki sem volt egyszerű az élete. Egy közös rendezvényen aztán úgy tűnt, megtörik a jég. Onnantól kezdve egyre több időt töltöttünk együtt, beszélgettünk, vitatkoztunk, évődgettünk - egy tanszéki kiruccanás során pedig úgy éreztem, talán valami alakul köztünk - talán megtaláltuk mindketten egymásban, akit kerestünk. Ez azonban hiú ábrándnak bizonyult, legalábbis a jelen állás szerint. Bár velem és a barátnőmmel még mindig nagyon sok időt tölt, szerintem már csak a barátnőm miatt - nekem nagyon úgy fest, hogy beleszeretett. Mindig körülötte somfordál, dicsérgeti, ad a véleményére, meghívja helyekre... Mégsem emiatt kezdem meggyűlölni őt. A barátnőm tényleg csodálatos lány, maximálisan megérdemli a figyelmet. Én viszont nem hiszem, hogy rászolgáltam volna arra, hogy a fiú a meggondolatlan szavaival és találgatásaival, amikkel próbálja feltérképezni a személyiségemet (mert újabban még kíváncsibb lett, mint régebben), minden régi sebemről letépje a bőrt, méghozzá elemi erővel. Jelenleg tehát adott egy jó kis érzelmi zűrzavar, amihez társult még egy tényező. Egy srác, aki számomra teljesen váratlanul randira hívott. Múlt héten vele és a barátnőmmel elmentünk kávézni, mert meghívott minket. Akkor még nem volt semmi. Két nap múlva azonban megkérdezte, mit csinálok aznap este. Bár nekem az az időpont nem volt jó, de számot cseréltünk, hogy akkor majd még később összefutunk. Így is történt, még akkor délután felhívott, aztán este sms-eztünk, és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Hát... nem volt valami felejthetetlen élmény, azt kell mondjam. Aranyos, meg bírom a stílusát, de hosszú távon nem tudom magunkat elképzelni egymás mellett. Ő inkább csak sztorizgatott, magáról mesélt, rólam keveset kérdezett - ha mégis, akkor az csak arra irányult, hogy mit tudnánk közösen csinálni azok közül a dolgok közül, amiket szeretünk. Be akar mutatni a haverjainak, hív majd pár nap múlva, meg elhívott egy közös nyaralásra - mindezt 3 nap ismeretség után... Viszont ő is egy csalódáson van túl, és tud az enyémről is - nekem tehát úgy tűnik, mi lehetnénk egymás vigasztalói, de semmi komolyabb. Nem érzek vele semmiféle lelki közösséget, ami alapján beleszerethetnék - viszont amikor simogatta a kezem, az határozottan jó érzés volt... Ha tudnám biztosra, hogy ebben az egészben ő is csak egy kalandot lát, akkor lehet, belevágnék - de hosszú távra nem tudnék vele tervezni. Mivel azonban nem tudok semmi biztosat, nem szeretnék elkezdeni játszani vele, sem az ő idejét vagy az enyémet pazarolni. Bár a barátnőim drukkolnak, hogy végre legyen valami, de én már most határozottan érzem, nekem nem ő a nagy szerelem... Hol van hát akkor a probléma? - tehetné fel most nekem a kérdést. Ott, hogy valamiért itt is, és az előző kapcsoltkezdeményem kapcsán is azt éreztem, hogy félek az elköteleződéstől. Hogy ha a dolgok komolyabbra fordulnának, nem tudnék eleget tenni olyan hamar a "barátnői kötelezettségeimnek", ahogy azt a partner elvárná. Ön szerint miért lehet az, hogy mielőtt elkezdődne egy kapcsolat, máris azon kezdek el gondolkodni, hogy miért lesz majd egyszer vége? Egyszerűen csak nem találkoztam még a megfelelő partnerrel vagy ennél többről lehet itt szó? Hatással lehetnek rám még mindig a múltbeli események, annak ellenére is, hogy úgy hiszem, már nagyrészt sikerült őet feldolgoznom? Kíváncsi vagyok a véleményére. A válaszát előre is köszönöm: Tia

Kedves Tia!

Gyakran le szoktam írni, hogy nem egyszerű (és sokszor nem is éppen hálás) vállalkozás választ vagy tanácsot adni valakinek, akit csak néhány soron keresztül, meglehetősen felületesen ismerünk meg. Különösen nehéz akkor, amikor olyan témával kapcsolatban tesz fel kérdést, amely a személyiségét átfogóan érinti, ugyanakkor a történetét csupán a saját narratíváján át, mindössze egy nézőpontból ismerjük.

Ezt az Ön esetében újra szükségesnek látom hangsúlyozni, így a gondolataimat, felvetéseimet ezek tükrében írom le.

Szülei munkájának megszűnése, illetve a nagyszülők elvesztése értelemszerűen mind olyan trauma, ami ellen Ön semmit sem tehetett, nem lehetettek azoknak okozója a legcsekélyebb mértékben sem. Ez viszont már nem mondható el az egykori osztálya általi kiközösítésről. Minden bizonnyal olyan folyamatról van szó, amely egyrészt nem egyik pillanatról a másikra zajlott le, másrészt az okok között találnánk olyanokat, amelyek az Ön személyéhez kapcsolódnak.

Miért fontos ez? Azért, mert a később felvázolt problémák mindegyikében kizárólag az áldozat szerepében jeleníti meg önmagát.

Figyelje meg: a szerelmi történetekben kivétel nélkül előjön a megalázottság. Az első csalódásnál még ugyan tulajdonít okot önmagának, ám a későbbieknél már nem. A másik közös vonása a csalódásoknak, hogy (az elsőt kivéve) mindegyik esetben közvetett módon ismerkedett meg a fiúkkal, vagyis egy barátnőjén keresztül. Ez persze írható a visszahúzódása számlájára, ám az, hogy ez a tény mindig hangsúlyosan jelenik meg, sokkal inkább arra enged következtetni, mintha arra törekedne, hogy ne legyen direkt résztvevője a történeteknek, ezzel védve önmagát. Így ha süllyed a hajó, feltartott kezekkel lehet mondani, hogy „tulajdonképpen én nem is akartam”, vagy még rosszabb esetben van kire hárítani a kudarcot.

Ezzel azonban leginkább önmagának árt.

Egyrészt a felnőtt férfiak többsége nem szereti, ha valaki csak „kerítőn át” érhető el. Azzal persze semmi gond sincs, ha egy barátnője bemutatja Önt egy férfinak, viszont ez kell fogadnia, hogy az ő szerepe mindössze idáig terjed. Ha ragaszkodik ahhoz, hogy az a bizonyos harmadik a továbbiakban is legyen jelen, azzal a barátnőjére, illetve a kiszemelt férfira is olyan terhet rak, ami számukra rövid távon is kínos lesz, s igyekezni fognak attól megszabadulni. A férfi elfordul Öntől, már nem fog érdeklődni, s a barátnő is kerülni fogja az Ön társaságát.

Veszteség: 2 fő. Ki lesz a bűnbak? Jó eséllyel a barátnő – pedig nem ő szúrta el.

Fél-e az elköteleződéstől? Talán leginkább abban az értelmében, hogy az igazi elköteleződésben nem lehet ott a harmadik.

Nem találkozott még a megfelelő partnerrel? Mindaddig, amíg szüksége lesz a közvetítőre, önmagát fosztja meg annak az esélyétől, hogy a másikat valóban megismerhesse. Csak közvetett, felületes képe lesz a másikról. Így viszont honnan tudhatná, hogy a megfelelő partner-e? Ha pedig nem ismeri, kár elköteleződésről beszélni.

Ha tehát engedi, hogy a dolgok közvetlenül Önnel történjenek meg, minden bizonnyal képes lesz arra, hogy a harmadik féllel együtt az áldozat szerepét is elhagyja.

Üdvözlettel:
Herceg Attila

...