Van egy 3,5 éves lányom. Úgy gondolom, hogy korához képest fejlett gondolkodású, sok minden érdekli, fogékony a tanulásra is (angolt szoktam "tanítani" neki, ami már meglehetősen jól megy neki.) Családban nevelkedik, sok játéka van, nem követelőző, megérti, ha nem kap meg valamit pl. a boltban. Alapvetően nem hisztis, nem sír "feleslegesen". Barátkozós mindenkivel. Óvodában is dicsérik, volt, hogy a legügyesebb ovis (csoportban) címért jutalomban részesült. Van egy fiú barátja, ő egy évvel idősebb, akaratos, undok fiú. Mindent magának akar, sokszor erőszak árán is elveszi a lányomtól, amit akar, nyilván közbelépek és megvédem, de sajnos mindig sírás a vége az ilyen akciónak a lányom részéről (egy csoportba is járnak az oviban, illetve az anyukája a barátnőm, át szoktunk menni hozzájuk ovin kívül is). Volt, hogy bántotta, mondta neki, hogy ő nem is volt ügyes egy adott játékban, kiabál vele közelről... beleordít a fejébe konkrétan. Ilyenkor mindig leszidom a fiút, összepakolunk és eljövünk. A lányom nagyon szereti a kisfiút, nem akar "elszakadni" tőle, pedig többször próbáltam elmagyarázni neki, hogy ez nem normális kapcsolat/barátság köztük - érvekkel alátámasztva.
Sajnos az utóbbi egy évben  észrevettem, hogy a lányomnak (is) dühkitörései vannak, de csak velem szemben. Elég, ha nem sikerül neki szép almát rajzolnia (hiába dicsérem, hogy nagyon szép, ügyes vagy, ettől még idegesebb lesz) és nekem támad. Megüt, kapar, arcomon leginkább, és vicsorog, folyik a nyála is, annyira ideges. Elvörösödik a feje ilyenkor. Ordít velem, hogy bejezzem be azonnal, nem értem, amit mondd?! Fejezzem be azonnal. Mint írtam, bármi kiváltja ezt nála, de úgy érzem, hogy leginkább a saját önkritikája... Az első pár alkalommal csak nyugtattam, rászóltam, de ez csak hergelte. Sajnos mostanra olyan szinten megver, hogy rácsapok én is a fenekére egyszer-kétszer, utána kijövök a szobából és mondom neki, hogy gondolkodjon el kicsit, hogy miért vert meg engem ismét. 5 perc múlva, mintha mi sem történt volna, jókedvű, teljes mértékben visszatér önmagához. Nem gyakori a jelenség, havonta 2-3 alkalom kb., de aggódom miatta. Itthon ő van a középpontban, de normális keretek között. Velem van egész nap szinte (oviba ritkán jár mondhatni, mert mindig náthás és nem mehet), apuka sokat dolgozik, aránylag keveset vannak együtt. Arra is gondoltam már, hogy esetleg a kisfiú által elnyomva érzi magát, mert ott ő a gyengébb és ilyenkor előjön belőle az elfojtott harag. Ön szerint normális ez ebben a korban? Mit kellene csinálnom/másképp csinálnom?

Kedves Anyuka!

Nehéz elengedni középpontban lévő, szeretett és féltett gyerekünket egy közösségbe, ahol különböző neveltetésű és hátterű gyerekek is vannak. Olyan érzésünk lehet, hogy egy ilyen közösségben csak elrontják az eddig mintaszerű gyerekünket. Sokan emiatt ambivalensek a közösséggel - viszik, ha nagyon kell, de szeretik inkább otthon tartani a kicsit, a legapróbb problémákkal is.

Ha bántják, megalázzák gyerekünket, az szinte jobban fáj, mintha minket bántatának, ekkor látjuk csak, hogy mennyire védtelen a gyerekünk az olyan viselkedésformákkal szemben, amik nem fordulnak elő a családunkban. Mint látta is, sajnos az nem segít, ha kiemeljük gyerekünket a nehéz helyzetből, és lebeszéljük, leszoktatjuk arról, hogy ő maga keressen valami megoldást. A kis óvodás kor az első lázadások ideje. A gyerek próbálgatja az akaratát a környezetén. Amikor nagyon odafigyelünk a gyerekünkre, és mindig elébe megyünk a kívánságainak, akkor nem találkozik akadályokkal, az lesz a világról alkotott képe, hogy nincsenek akadályok, bármit elérhet. A családból kilépve azonnal szembetűnik, hogy ez nem így van, meg kell küzdeni a dolgokért. Ez a küzdelem maga is érték („az ember célja e küzdés maga” Madách I.: Az ember tragédiája) tanulás, gyakorlás, ami érdekes, élvezetes. A gyerek egy új világot fedez fel, azt, amiben kihívások, akadályok vannak. A megoldott helyzetek erősítik az ént. Lehet arról beszélgetni a kislányával, hogy szerinte miért viselkedik így ez a kisfiú, miért van rá „szüksége”, hogy erőszakos legyen. Mit érez ő maga, amikor erőszakkal találkozik? Ezzel a beszélgetéssel talán többet segít a gyereknek, mint ha kiemeli a problémás helyzetből. Ha valami nem sikerül a gyereknek úgy, ahogy szerette volna, akkor nem segít, ha Ön szépnek látja és megdicséri. Az eredmény az lehet, hogy a gyerek elbizonytalanodik, hogy az Ön dicséretei vajon mennyire hitelesek. Legyen együttérző: „szerinted nem lett elég jó?”, „melyik része nem tetszik?”, lehet biztatni, hogy javítsa ki, kezdje újra, ha van kedve, esetleg lehet valami technikai trükköt mutatni, amivel továbbléphet.

Sokat van a kislányával, szinte egész nap kettesben. A felgyűlt agressziót csak Önnel szemben tudja kimutatni, akkor is, ha esetleg nem Önre haragszik. Minden összezártság növeli az agresszív viselkedés előfordulásának gyakoriságát, hiszen lépten-nyomon akadályokba ütközünk. Ha szabadon tudna járni-kelni a gyerekkel, kevesebb lenne az összeütközés.

üdvözlettel

bárdos kata