Tavaly júniusban ismerkedtünk meg, a kapcsolat kezdeményezője ő volt. Az elején kétkedve fogadtam, hogy bármi komoly dolog alakulhat belőle, de olyan odaadással és ragaszkodással lendült bele a kapcsolatba, hogy kezdtek elillanni a kételyeim, és egy komoly kapcsolat látszott kibontakozni. A nehézségi faktor a távolság (228km) és kéthetente két nap; ennek ellenére a mindennapi kapcsolattartás megvolt valamilyen formában (telefon, email, chat stb...). A kapcsolat szépen fejlődött, mindketten egymásba „habarodtunk”, összhang volt, el tudtuk fogadni a másikat olyannak, amilyen, egymás bizalmasai voltunk, minden perc egy felhőtlen pillanat volt, amit vele tölthettem.

Persze az élet mindig hoz megoldandó problémákat, mint például családi okokból nem tudtam a soron lévő második hetet vele tölteni - nem vette jó néven, aztán egy hónapra rá ez sajnos megismétlődött. Akkor már beszéltünk róla, hogy valahogy csökkentsük a távolságot, de érdemi megoldás nem született. Majd december 21-én meglátogatott és bejelentette, hogy búcsúzni jött. A kapcsolatot csak akkor tudjuk megmenteni - mondta ő -, ha azonnal odaköltözök, ami így ebben a formában nehezen kivitelezhető lett volna. Derült égből villámcsapás, az elején még tűrtöztettem magam, de egy idő után mégis felkerestem telefonon és kezdeményeztem, hogy találkozhassunk megbeszélni, milyen módon lehetne orvosolni a problémát. A beszélgetés normális hangnemben és az őszinteség jegyében zajlott, és itt kiderültek részletek, mint például, hogy az első alkalommal, amikor nem tudtam elutazni hozzá, akkor ő azon a hétvégén megcsalt, majd ismételten megtörtént. Végül is a szakítás igazi indoka az volt, hogy a volt kedvese visszakönyörögte magát kegyeibe. Ez már egy őszintébb indok volt, illetve a távolság... Ebben a helyzetben már nem volt mit tennem, hisz már rideg is volt, nem volt olyan kedves, odaadó, persze a kölcsönös tisztelet megmaradt.

Tudom, kicsit furcsa, hogy bizalmasok voltunk egymással, és mégsem érzékeltem a tornyosuló fekete felhőket, illetve, hogy amikor meglátogatott, nem az „igazi” indokot mondta, hanem a távolságot emelte ki. Ettől az időponttól atomjaimra estem szét, próbáltam minden emlékétől megszabadulni, gyógyszereztem magam, blogot írtam és minden mást, amivel el lehet hessegetni a gondolatot, hogy ennek vége. Lassan most már két hónapja nem láttam, és kezd normalizálódni az életem, nem kap el a sírógörcs, ha véletlenül mégis eszembe jut, illetve közös emlékeinket sem űzöm, sőt gyűjtöm és archiválom. A szakítás után néhanapján e-mail formájában dobtam egy-egy életjelt, amire nagyon diplomatikus válasz érkezett. Majd a közelmúltban egy hosszabb levelezés volt, amiből megtudtam, hogy a kapcsolata a volt kedvesével nem felhőtlen, sőt megint rossz irányba sodródnak. Velem továbbra is „udvarias” (talán nagyon is) távolságtartó, bármilyen érzelmi megnyilvánulásomat ignorálja. Jómagam nem érzek ellenszenvet iránta, nincs bennem harag, ellenben a folyamatos hiányától nem tudok megszabadulni, lehet, naivan fog szólni, de még mindég szeretem, habár a rideg hozzáállásától irtózom, nagyon fáj. Jelen helyzetben még mindig hajlandó lennék részben feladni az itteni életemet és közel költözni hozzá - és a dilemám itt van, hogy nem tudom eldönteni, van-e esélyem megváltoztatni a helyzetet, visszájára fordítani a dolgok menetét. Ha párhuzamot húzok a volt kedvese esete között és köztem, akkor nem sok, talán annyi, hogy én nem vitatkoztam vele együttlétünk alatt, míg a volt kedvesével heves viták zajlottak; én nem bántottam meg együttlétünk alatt, ellenben a volt
kedvese már többször tiporta a lelkét a porba.

Tegyek újabb erőfeszítést a kapcsolat felelevenítésére/megmentésére, vagy merüljön feledésbe (amint leírom, tiltakozhatnékom van). Véleményére, tanácsára vagy mint kívülálló meglátására lennék kíváncsi.

Kedves Suri!

Véleményem szerint a dolog rendkívül egyszerű. Tegyük félre az olyan hangzatosnak tűnő szavakat, mint szerelem, őszinteség, bizalom, hiány, s helyette mondjuk azt: függőség. Amit látok, az nem két egymásba fülig szerelmes ember viszontagsága, hanem két függő ember szenvedése.

Lépjünk túl azon a közhelyen is, hogy ha szeretem a másikat, nem csalom meg. Ezt kár külön magyarázni.

Úgy gondolom, egy kapcsolat kiépítése is fokozatosan zajlik, s ha két ember valóban szereti egymást, igazi örömmel rakosgatják az építőkockákat, s boldogsággal fogadják, hogy a kettejük közötti viszony fejlődik. Ezzel együtt azonban azt is elfogadják, hogy nem mindig minden a tervek szerint alakul. Előfordulhat, hogy néhány találkozás nem jön össze. Lehetséges, hogy a távolságot nem sikerül módszeresen csökkenteni. Azonban ha egy-egy kisebb „kudarc” esetén valamelyik fél nem éppen sportszerű vagy konstruktív megoldásokat talál (gondolok itt a gyógyszerezésre is), akkor az korántsem a szerelem jele, sokkal inkább a pániké és a függőségé. „Mi lesz most velem?” – a másik nélkül. Nem tudom magamat „leképezni”, mert nem adtam esélyt a hibára. Emiatt újra kell írnom a képet, ami valójában nem annyira nehéz, csak nem szeretnék szembesülni vele. Ezért inkább kibúvókat keresek – hamis indokokat gyártok, pótcselekvéseket keresek, valamilyen szerhez nyúlok. Ezek a játszmák egyáltalán nem az elfogadásról, az őszinteségről és a bizalomról szólnak.

Az sem véletlen, hogy a volt párja ridegen reagál az Ön próbálkozásaira. Még ha a jelenlegi kapcsolata nem is felhőtlen, azt szeretné, ha el tudná engedni őt.

Annak sem látom értelmét, hogy a jelenlegi párjához hasonlítja önmagát. Ahogy nincs két egyforma ember, úgy egyforma párkapcsolatok sincsenek. Nem léteznek forgatókönyvek vagy használati útmutatások, amik leírnák, hogyan kell bánni a másikkal. Mindannyian egyediek vagyunk, ezért a párkapcsolatainkban kialakuló mintázatok is megismételhetetlenek.

Véleményem szerint, ha nem akar több szenvedést okozni önmagának, próbálja szépen egyesével elvágni azokat a szálakat, amik a férfihoz kötik.

Üdvözlettel:
Herceg Attila