A szüleimmel kapcsolatban kérném segítségét. Már felnőtt nő vagyok, van családom. Nagyon pici voltam, amikor a szüleim elváltak. Először is az apámnak van új családja, vannak féltestvéreim. Nekik mindent megad, büszke rájuk, anyagilag is bármiben számíthatnak rá. Nekünk sohasem fizetett gyerektartast, és volt olyan, hogy 5 évig nem is láttam, pedig egy városban élünk. Engem lenéz, a hátam mögött elég rossz véleménnyel van rólam, pedig jóformán nem is ismer. Fáj az is, hogy az új lányainak mindent megad, nekem rengeteget kellett nélkülöznöm gyerekként és fiatalon is, sosem számíthattam rá anyagilag. Az új gyerekeinek persze mindent. Ők szépek, szép ruhájuk van, szerinte ők adnak magukra - persze én is adtam volna magamra fiatalon, ha épp nem a számlákra ment volna el minden pénzem, meg tankönyvekre. Tudom, hogy csúnya dolog, egyfajta irigység is. De könnyebb lenne elviselni ezt, ha apám nem tolná mindig az orrom alá, hogy a lányainak mit vett, meg hova utazgattak nyaralni nyáron. Mivel anyát ő lenézi, így nyílván engem is, mert hozzá hasonlít. De hogyan tehet ilyet egy szülő? Nagyon szeretném tudni, hogy mit érez és miért érzi ezt velem kapcsolatban? Borzasztó érzés ez!
A másik, hogy anya nemrég elköltözött a városunkból. Ritkán látom. Nagyon hiányzik, eddig úgy éreztem, hogy csak ő van nekem, mint szülő. A gond az, hogy nem akarja, hogy a közelébe költözzünk, és látom, hogy terhes neki továbbra is az anyaszerep, ezért szeretne már belőle kilépni. Ezért nem akarja, hogy közel legyünk. Hogy ne kelljen neki esetlegesen újra az anyámnak lennie. Úgy érzem, hogy egyedül vagyok a világban. Én vagyok a marionettbábu, és elvágták végleg minden zsinóromat! Nem tudok megbirkózni ezzel, és egyre mélyebbre csúszom ebbe. Senkinek sem kellek, a családomnak fontosabb egy idegen is. Én nem vagyok nekik jó, sem okos, sem szép, sem ügyes. Még a szakmámat sem ismerik el, hogy valóban tudom azt, amit tudok. Nem tudom, mit tegyek, hogy lássanak végre engem, nem pedig azt az embert, aminek hisznek. Nem tettem sosem semmi rosszat. Miért gobdolnak akkor ilyen semmirekellőnek? Honnan szedik azokat a dolgokat, amiket rólam gondolnak? :(

Kedves Asszonyom!

Levelét olvasva azon gondolkodtam, mi történhetett, hogy egy családos nő, aki maga is édesanya, miért az eredeti családja hiányosságait helyezi előtérbe az életében? Vajon miért ez a meghatározó abban, hogy itt és most Ön hogy érzi magát? A történtek óta sok idő eltelt, sok minden történt, mégis, mintha ezek az események, visszajelzések határoznák meg azt, hogy Ön most hogy érzi magát.

Ha a fenti kérdésekre választ találunk, talán azt is megértjük, hogy mi zajlik most Önben, és könnyebb lesz továbblépni, a jelenbe. Nem írta, hogy mennyi idős(ek) a gyerek(ek), de azt tapasztaljuk, hogy a szülővé válással felelevenedik a saját szüleinkhez való viszonyunk is. Hiszen most már mi is azt a szerepet éljük, amit mi kaptunk tőlük gyerekkorunktól fogva. Másrészt pedig a kisgyerekes élet során az anya gyakran maga is újraéli a saját gyermekkorát, így újra erősödik a vágya a támaszt nyújtó szülők felé. Az Ön helyzetében viszont azt látjuk, hogy egyik szülője sem tudja a vágyott támaszt nyújtani.

Itt két úton tudunk továbbgondolkodni: az egyik az, hogy vajon máshonnan nem jön-e ez a támasz? Hiszen családos anyaként elsőre a párunk szokott eszünkbe jutni, amikor támaszra vágyunk. A házasságáról nem ír a levelében, de lehet, hogy a megoldás egyik kulcsa ott keresendő. A másik út pedig annak megértése, hogy felnőttként most miért vágyik fokozottan támaszra. A fent leírt elméletem helytálló a kisgyerekes élettel kapcsoltban, vagy valami másról lehet szó?

A szüleinkhez való viszonnyal megbékélni egy egész élet feladata szokott lenni. Ezek a kérdések néha felerősödnek, néha háttérbe szorulnak, de nagyon kevés felnőtt jut el oda, hogy valóban békében legyen azzal, amit megkapott a szüleitől, és azzal is, amit nem. Ha úgy érzi, erősen gyötrik ezek a kérdések, érdemes lehet pszichológust felkeresni, aki elkíséri Önt ezen az önismereti úton.

Üdvözlettel,

Kovács Réka