15 hónapja vagyok együtt a párommal. Elvált, 10 éves fiú- és 13 éves lánygyerekkel, közös felügyeletben. Hosszú és rögös út vezetett odáig, hogy egyáltalán összeengedjen a gyerekekkel, talán egy év után volt, hogy együtt mentünk nagyszülőhöz, vagy bárhova. Mostanra odáig jutottunk, hogy a hétvégék közösek, de heti egy-egy napon hol az egyik, hol a másik gyerek alszik ott, miközben én nem!
Kérdésem, hogy az egyébként értelmes, intelligens gyerekkel szemben tényleg igy kell egy szülőnek feláldoznia magát? Tényleg sérül a gyerek egy 7/24-es együttélésben, hogyha egyébként azt nyilatkozta,
semmi baja az újdonsült párral? Sokat kutakodtam a témában, azt gondolnám, egy kiegyensúlyozott kapcsolati példa építőbb, mint a gyerek hitegetése, hogy a "kívülálló" adott napokon való kiutasítása az teljesen  normális. Az anyuka egyedül él, beadta a derekát a gyerekek harcának, és megszüntette a kapcsolatát.
Nálunk efféle harc - már - nincs, de honnan fogják a gyerekek megtanulni, miként működik egy egészséges kapcsolat, ha teret adunk a "zsarolásaiknak", elvárásaiknak? Hogyan lehet rávezetni egy önmagát feláldozó makacs szülőt, hogy nem ezzel tesz jót, és nem ezért fogjak jobban szeretni a gyerekei?? Mi erre a pszichológiai szakvélemény, jótanács?

Kedves kétségbeesett "kívülálló"!

Nagyon felkavaró volt olvasni a sorait, amelyekkel Ön rengeteg túlfűtött indulatot, ellentétes érzések sokaságát, konfliktusok seregét, tisztázatlan kérdések, vélemények, érzések kínzó jelenlétét sejteti.

Pár tisztázandó kérdés a sok közül, amik hiányoznak a "kirakós játékból" a megoldás keresése során: vajon együtt élnek-e a párjával, és ha igen, mennyi ideje (a bő egy éves párkapcsolatból)? Ön ez esetben vajon hogy oldja meg a külön töltött éjszakákat? Nem egyértelmű számomra az sem, hogy valójában ki áldoz itt kit, vagy mit fel? Az Ön kiutasítottság-érzése, az, hogy önmagát kívülállónak nevezi, hogy párját makacsnak látja, és utal az Önök közötti (elvileg ugyan már lezárult) harcra - számomra azt jelzi, hogy Önöknek nagyon sok mindent őszintén meg kellene beszélniük, ha szeretnék együtt rendezni ezt az összetett helyzetet. A párja nagyon ragaszkodik a gyerekeihez, ami hatalmas érték - de mintha Ön azt érzékeltetné, hogy a rendszeres kapcsolattartás csak a gyerekek "zsarolásának", elvárásainak eredménye, amit nem pontosan értek. Válás esetén még jobb esetben is sokszor hosszú évek kellenek hozzá, hogy a szülők gördülékeny együttműködést tudjanak kialakítani a gyermekek kapcsolattartásának kérdéseiben; a folyamatot nem teszi egyszerűbbé, ha - egyébként nagyon helyesen - értelmes kiskamasz gyermekeik saját véleményét, igényeit is hajlandóak és képesek figyelembe venni. Mindemellett sokat segíthet egy megértő, támogató partner, akivel őszintén meg lehet osztani a nehéz érzéseket, dilemmákat, feszültségeket. Ugyanakkor a gyermeknevelés kérdéseinek elrendezése válás esetén is a szülők (és csakis a szülők!) kötelessége és felelőssége.

Egy egészségesen működő kapcsolathoz a nyitottság, elfogadás, megértés, tolerancia mellett a határok, tiszta felelősségi körök, megdolgozott kompromisszumok és a változás lehetőségébe vetett bizalom egyaránt hozzátartozhatnak. Azt tudom Önnek javasolni, hogy a kettesben töltött idők során adjanak teret a párkapcsolatuk kibontakozásának, megerősödésének! Ha Önök párként teljes szívvel ki tudnak egymás mellett állni, az összes többi viszony és szerep - az "apa", az "elvált férj", a "mostohaanya" könnyebben a helyére kerül.

Kívánom, hogy ehhez minél több türelmét és női bölcsességét latba tudja vetni!

Üdvözlettel

Simon Sarolta