Van egy fiam aki 4 éves. Össze voltunk nőve az első 4 évében, mindent mindig együtt csináltunk... szimbiózisban éltünk az apja állítása szerint. Ő állandóan dolgozott így nem foglalkozott a gyerekkel. Egy éve elváltunk. Eleinte nem tűnt fel, hogy manipulálja a fiamat, de mostanra teljesen elvadította tőlem.... mindig engedtem neki, hogy hogy legyen a láthatás, mikor akar jönni érte. Így 3 nap nálam, 3 nap nála lett a vége... Ez annyira hatással volt a fiamra, hogy egyik alkalommal nem akart itthon maradni velem...sírt az apja után, aki persze akkor is befolyásolta, nem hogy nekem segített volna, én meg annyira sajnáltam a fiam, hogy mondtam, vigye vissza akkor magához. Nem hagyott már más megoldást...2hétig ott volt, gondoltam, visszaélek az ő módszereivel és majd rájön, hogy a gyereknevelés nem olyan egyszerű. Hazajött a fiam és állandóan az apját sorolja. Én értem, szereti, de befolyásolja. Tegnap este sírt, hogy hozzá akar menni. Ha kérdezem, bezárkózik. Mit csinálok rosszul, hogy itt nem szeret,  meg engem se úgy, mint anno, mikor ketten voltunk csak?

Kedves Betti!

Először is szeretném hangsúlyozni, hogy attól még, mert egy gyerek sír, és azt mondja, nem szeret valahol lenni, vagy azt mondja, hogy nem szeret Önnel lenni, az nem ugyanazt jelenti, mint a felnőtteknél. Ő még az aktuális érzéseit, impulzusait fejezi ki, így inkább arra lehet belőlük következtetni, hogy aktuálisan hogyan érzik magukat. Lefordítva ezt az Önök helyzetére: amikor sír, hogy nem akar otthon maradni, és inkább apához vágyik, az arról szól, hogy 3 nap alatt végre alkalmazkodott valamihez, jól érezte magát, szeretné azt folytatni. Nem kell ilyenkor sem megijedni, és ha engedi, hogy kifejezze nemtetszését, elfogadja szomorúságát, akkor megéli, hogy szabad ilyenkor is, rossz hangulatban is kötődni Önhöz, és szabad egyszerre mindkettőjükhöz kapcsolódni. A gyerekeknek rettenetesen nehéz megélni ezt a szétválást, ahol úgy érzik, hogy elvárják tőlük, hogy valamelyik oldalra álljanak. Pedig fontos lenne annak a szabadságát megélni, hogy mindkét szülőhöz kötődhet. Főleg egy fiú esetében, ebben az életkorban amúgy is elindul egy komolyabb leválás az anyáról, egyre több időt tölt távol (pl.: óvoda), és egyre fontosabb számára a fiú-férfi szerep, amiben elsődlegesen az édesapja a minta. Emiatt is lehetséges, hogy most nyitottabb az apja felé, mint korábban.

A láthatással kapcsolatban fontos lenne valami konkrét megegyezésre jutni, mert a sírások és játszmák mögött az is lehet, hogy érzi a bizonytalanságot, hogy bárhogy lehet. Ami jól hangzik, mert akkor "a gyerek érdekeit veszik figyelembe", de valójában ez nem igaz. A gyermek érdeke az, hogy kiszámítható legyen a helyzet, tudja, hogy éppen kivel lesz, és ennek eldöntésében a felnőttek vegyenek részt. Persze fontos figyelembe venni a gyereket, de ha neki kell döntenie, az szorongással jár, és feszült, ideges lehet tőle. És valljuk be, egy 4 éves nem alkalmas még eldönteni, hogy mi jó neki és a családnak. Ha megkérdezték volna őt a válásnál, és ő döntött volna, akkor biztosan nem azt javasolja, hogy váljanak külön, hanem a család újraegyesítése lenne - és valószínűleg van - a fejében. Szóval kisfiát védi azzal, ha kétszemélyes helyzetben, felnőttek között történik egy megállapodás a láthatás ügyében, és ahhoz mindketten tartják magukat. 

A kisfiával töltött időben minél inkább engedi, hogy kifejezze azt, ami épp benne van, akár azt, hogy hiányzik apukája, annál jobban tud hozzá kapcsolódni: engedje nyugodtan, hogy elmondja, miket szeret ott csinálni, beszéljenek róla, hogy mikor jön majd újra, vagy hívják fel, és alakítsák ki közben a saját együtt töltött idő rituáléit, amihez kötődni tud újra, az új helyzetben. Most fejlődésileg is változott, így a közös kapcsolódásban, eltöltött időben is változás lesz szükséges, hogy nagyfiús fiaként tudjanak kötődni.

Üdvözlettel

Standovár Sára