10 éve váltam el, (13 év után) egyedül nevelem 13 éves kisfiam. 3 éve létesítettem párkapcsolatot, ő fiatalabb volt 4 évvel. Egy helyen lakunk, (házszomszéd), egy helyen dolgozunk. Neki nem volt gyermeke. Szerelem volt első látásra, de lassan alakult, szépen, ahogy kell. Tökéletes. Séták, beszélgetések. Nehezen fogadtam el a korkülönbséget és a gyermektelenségét. Eleinte azt beszéltük, szeretne, később azt mondta, sok minden változott, mi vagyunk a családja, bármi lesz, velünk marad. Terhes lettem, úgy, hogy akartuk. A kisbaba betegen született, nem maradt életben. Aznap este arra kértem, menjen el, keressen egy lányt, akivel teljes életet élhet. (Nem akartam, hogy elmenjen, azt akartam, erősítsen meg, hogy velem
marad!) Sajnáltam őt, szégyelltem magam, a szülei előtt főként. Neki nagyon fontosak a szülei. Aznap este hazament hozzájuk. Soha többé nem keresett. Ennek 18 napja.
A munkahelyen megpróbáltam beszélni vele, amikor a papírjaim bevittem. Kértem, kettő percet tudna-e rám szánni. Közölte, hogy nincs miről, elküldtem. "Te letetted a kötényt én a kalapot" - ezt mondta, "egy helyen kell dolgoznunk, ezt még élvezni is fogom". Rákérdeztem: azt, hogy szenvedni látsz? Annyit mondott még, hogy ne keress, le van tiltva a számod. Megdöbbentem, soha nem hívogattam, sőt, ellenkezőleg. Elfordult, otthagyott, odébbment szó szerint. Hátat fordított. A kolléganőmnek annyit mondott, "Az Ica elküldött, én lezártam, így lesz ez jó Danikának, Icának és nekem is." (Emlékszem, az anyukája elmondta, hogyan marta el az előző lányokat mellőle, ha nem látta őket jónak, pénzt adott, ha szomorú volt, hogy vásárolgasson, stb. Most is mindig hozza az ebédet a munkába. 40 éves, nem hagyják élni.) De ez most csak rosszindulatú gondolat részemről.
Nagyon fáj, a kislányunk tökéletesen szép lett volna. Mindig meghallgatta örömöm, bánatom, mellettem állt, az ő kislánya is volt. Mégis csak enyém a fájdalom. Önző vagyok, hogy szükségem van rá? Itt állok egyedül, nincs kit átöleljek, nem tudok dolgozni bemenni, mert ő ott van. 20 éve dolgozom a bíróságon, nem akarom feladni, imádom a munkám. Nem lesz pénzünk, veszélyeztetem a kisfiam.
A kérdések záporoznak, miért fordult el, miért nem beszél velem, miért tiltott le? ( Mi soha nem zaklattuk egymást, sem telefon, sem szó, egyáltalán annyira meglepett, amikor ezt kimondta, értetlenül álltam, csak fájdalmat éreztem, elhagyatottságot, és miért, hogy is jutott eszébe, soha nem hívogattuk egymást, ehhez túlságosan is intelligensek vagyunk, szerintem.) Úgy éreztem, nagyon szeret minket, vajon igaz volt? Hogy tudott ilyen könnyen túllépni rajtunk - és én hogy lépjek túl?
Mit tegyek, hogy helyesen cselekedjek? Így nem tudok dolgozni, gondolkodni. Mindig határozott, optimista ember voltam. Most egy senki vagyok, egy semmi. A kollégák azt kérdezik, mikor jössz vissza dolgozni, hiszen kell az ember, így nem vehetnek fel mást. Nekem nincs senkim, a szüleim meghaltak, rokonaim nincsenek, a 13 éves kisfiam, akit alig tudok ellátni. Ő segít nekem. Soha ilyen nem volt. Mindenki azt mondja, lépj túl rajta, dolgozz, de a fejemmel dolgozom, nem tudok gondolkodni, aktákat olvasni, mások problémáiban a sajátom látom. Ő éli az életét, dolgozik, vásárol, mintha mi sem történt volna. Mi a baj velem? Túlreagálom? 18 napja boldog voltam, volt életem, családom, jövőm, most... Most csak kérdéseim
vannak, hogyan tovább? Visszajön még? Miért tette ezt az élet velem? Persze ezek buta kérdések, nem jön vissza. Az élet meg ilyen, és majd jobb lesz. De én addig hogyan éljek? Szeretném őt megérteni, miért reagál így, miért bánt? Nem tudta, hogy mennyire szeretem? Ha Ön érti őt, tudja mi az oka, és mit tegyek, kérem segítsen válaszával.
Megrendelem
