19 éves lány vagyok. A barátommal másfél évig voltunk együtt. Az elején nagyon jól indult minden, azonban körülbelül 2 hónap után elkezdődtek a problémák. Féltékenységgel vádolt,l ehordott mindennek amikor csak kedve tartotta. Hetente dobott ki, hetente gondolta meg magát újra. Soha nem tudta beismerni, hogy hibázott, minden felelősséget rám hárított. Mindig én voltam az, aki futott utána, bocsánatot kértem akkor is, amikor nem én hibáztam. A baráti kapcsolataimat lenullázta, mindenben irányítani próbált. Azt éreztette, hogy ami én vagyok, az csak rossz. Nem tisztelt soha. A kapcsolat alatt, úgy érzem, egy enyhe depresszó alakult ki nálam, a kapcsolat vége felé rengeteget szorongtam, retttegtem, hogy megcsal, próbáltam erről beszélni vele, de csak kinevetett. Neki ez így jó volt, mert nagyon jól tudta, hogy amíg féltékeny vagyok, addig vele fogok maradni. Minden emberi méltóságomat eldobtam miatta, csak hogy együtt legyünk. A szexet nagyon gyakran rámerőltette, ha elutasítottam, megvonta a szeretetét. Azt mondta, velem van a baj. Sajnos nem voltam rendben lelkileg, valószínűleg ez az oka, hogy nem kívántam az együttlétet, hanem csak vártam, hogy vége legyen.

A környezetemben mindenki próbált óvni tőle. De nem hallgattam senkire. Úgy érzem, rengeteget bántalmazott lelkileg, zsarolt,megalázott, megvonta a szeretetét. Többször fajult fizikai bántalmazásig a veszekedés. Összeverekedtünk. Elhitette, hogy nem érek semmit, minden az én hibám. A kapcsolatnak úgy lett vége, hogy aznap még minden rendben volt, este pedig közölte, hogy már 2-3 hete nem szeret és nem szerelmes egyáltalán. Ebből velem semmit nem éreztetett. Azt mondja, hogy nem tud nekem semmit köszönni, és hogy nem tettem vele egyáltalán semmi jót. Pedig minden időmet és engergiámat rá fordítottam, magam elé helyeztem őt. Nagyon csalódottnak érzem magam. Azt érzem, hogy nálam is inkább csak egy ilyen kétségbeesett kapaszkodás volt egy olyan dologba, ami teljesen lehúzott engem. Rettegtem, hogy elhagy, hogy egyedül maradok és soha többet nem fog senki sem szeretni. Van ebből kiút? Fogok még bízni valaha más emberekben? Hogy lehet leküzdeni a szorongást? Hogy tudnék meggyógyulni? Előttem az érettségi, nagyon szeretném, hogy sikerüljön, és ne tegye még ezzel is tönkre az életemet.

Kedves 19 éves lány,

micsoda szerencse, hogy sikerült megszabadulnia ebből a (részben fizikailag, de lelkileg mindenképp) súlyosan bántalmazó kapcsolatból! Minden egyes nap, amit anélkül tölt, már önmagában gyógyerővel bír... De jól látja, hogy a munka java még most következik: feldolgozni a történteket, szembenézni azzal, mi volt mindebben az "Ön része", lehetőleg önismereti fejlődéssl továbblépni - ahogy fogalmaz, "meggyógyulni".

Lehet kiutat találni, lehet felépíteni a bizalmat másokban, leküzdheti a szorongást. Fontos, hogy segítőtársa(ka)t találjon ehhez a vállalkozáshoz, és adjon magának sok időt és teret a változás beindulásához, megtörténtéhez. Nem lesz könnyű, mert rengeteg nagy kérdéssel kell, hogy szembesüljön, kell, hogy igaz választ adjon saját magának. Például, hogy mit látott ebben a kapcsolatban az elején? Mi volt a vonzó - erről egyetlen konkrét szót sem ejt hosszú levelében. Mi volt az a (vélt) érték, ami miatt érdemesnek tűnt "minden emberi méltóságot eldobni"?...stb.

Csalódott - bizonyára úgy érti, hogy (legalábbis részben) saját magában. Lehet is rá oka - de a puszta önmarcangolás és önsajnálat nem fogja előrevinni.  Segítőtársa lehet a konstruktív megoldásban pszichoterapeuta, és/vagy önismereti csoport is. A fő, hogy olyan bensőséges segítő kapcsolatba kerüljön másokkal, amelyben lehetősége nyílik a saját kapcsolódási mintázatainak felismerésére, korrekciójára.

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta