Egy számomra nagyon nehéz és kaotikus időszakon vagyok túl. 28 éves nő vagyok. A párommal kimentünk külföldre szezonális munkát vállalni májusban, vendéglátásban. Én nem bírtam a munkát, nagyon megviseltek az ottani körülmények és maga a munka, meg hogy nincs időnk egymásra, csak a hajtás. A szabadnapjainkon, ami heti egyszer volt, mentünk kirándulni, utaztunk, és az éltetett mindig, hogy kibírjam a következő hetet. Közben viszont ki voltam merülve, egyre gyakoribbá váltak az éjszakai panikrohamok, mikor arra keltem, hogy sírok és fulladok (a szobánkon nem volt ablak).
A párom úgy döntött, kint marad, mert neki kell a pénz, hogy aztán legyen miből utazni. (Ő világutazó mentalitású). Sajnos mostanáig nem tudom feldolgozni, hogy úgy döntött, kint marad. Ez 3 hónapot jelent távol egymástól. Elfogadtam, de nehezen dolgozom fel és emiatt vitázunk is. Engem a pénz nem tartott ott, mert nekem eleve volt félretéve, és eleve nem is fizettek meg egyikünket sem. Pesten jobban kerestem. Én az állandó, stabil munkahelyemet hagytam ott, az addigi életemet, hogy vele tarthassak, és közben utazzunk is. Ön szerint ez túl nagy áldozathozatal lett volna? Kell, hogy legyen áldozathozatal egy párkapcsolatban, vagy az már rossz, ha áldozatot kell hozni?

A másik, hogy ezután Amerikába szeretne utazni, de nem lesz sok tőkénk, kb. pár százezer forint fejenként, és ott nem egyszerű a munkavállalás. A cél a világlátás, meg egy kis pénzszerzés. Ahová menni akarna, oda oltások is kellenek. Amit ő nem szeretne beadatni (max. ami kötelező, ha van olyan). Én szeretnék utazni, de felelősséggel, és előbb inkább Európában lenne jobb szerencsét próbálni, de ő hallani sem akar erről, el akar innen menni, mert neki Amerika a vágyálma. Nem látom reálisnak ezt a tervet, amíg nincs annyi kezdőtőkénk, és így felelőtlenül nem szeretnék elindulni. Próbálom vele megbeszelni, de hajthatatlan, és ha nem megyek vele, akkor nélkülem megy, kevés kezdőtőkével. Akár úgy is, hogy majd helyben találjunk melót. Nekem ez nagyon fáj, mert szeretem, és elvileg ő is, de ezek után nem érzem úgy, hogy nekem is lenne döntési lehetőségem a céljainkat illetően. És félek a bizonytalantól, meg ettől az "éljünk a mának" mentalitású elindulástól. Tudni kell, hogy mindketten elég különc módon gondolkodunk a világról, és sokszor kívülállónak érezzük magunkat.
Mi a véleménye erről a helyzetről, illetve hogyan lehetne kompromisszumot kötni? Nagyon megnyugtatna egy külső, szakértői vélemény, mert reményvesztettnek érzem magam, rengeteg félresikerült kapcsolaton vagyok túl, és úgy érzem, mindig emiatt az áldozathozatal miatt történik ez.

Kedves Hölgyem!

Egyre többen vannak hasonló helyzetben. Kevés az olyan család, ahol mindenki egyformán motivált a külföldre költözéshez, és valamilyen okból mégis megy. Ezek egyike az áldozathozatal. Talán minden ok közül ez a legrosszabb. Nincs saját motiváció az utazásra, de annyi semmiképpen, hogy maga is útnak induljon. A legfőbb cél pl., hogy ne veszítse el a párját. Az ilyen áldozatot elfogadni se könnyű. Érezzük, hogy a másik nem nagyon akar menni, csak miattunk egyezik bele az utazásra. Ez nagy terhet jelent annak is, akit ilyen motivációval követnek. Valamiféle felelősség kerül rá a másikért, amit nem akar és nem is tud vállalni.

Tovább romlik a helyzet, mikor kiderül az áldozathozó számára, hogy a helyzet tarthatatlan. Mivel nincsenek valós, saját motivációi, a beilleszkedés sem lehet sikeres. A követett halad az előre elképzelt úton, érdeklődése, kíváncsisága, változásra való igénye kielégül. A távolság egyre nő a két ember között. Az egyik csalódott, kudarcokat él át, szorong, míg a másik élvezi a változatosságot, az esetleges sikereket. Minél nagyobb a távolság, annál nehezebben képzelhető el, hogy a helyzet visszafordítható lehetne. Aki jól van, az tovább megy, aki nincs jól, az csak visszatartaná a másikat. Vádolják egymást, egyre több a veszekedés. Az áldozathozatallal az a baj, hogy nem őszinte. Nem vállalja fel, hogy nem nagyon akar menni, csak a kapcsolatért indul el. Ezt persze elhinni is kényelmes. Egy ilyen elindulás lehet spontán és gyors, de gyorsan megjelennek a végig nem gondolt döntés következményei is.

Úgy tűnik, hogy nagyon sok dologban különböznek. Mindez nem okozott nagy feszültségeket, amíg nem hagyták el az otthonukat, és nem kerültek nagy kihívások elé. Talán mindketten észrevették, hogy mennyire mások, de igyekeztek nem tudomásul venni, félresöpörni. Az igazi kihívások megmozgatják az embert, az együttműködés segíthet az alkalmazkodásban. Ez persze csak akkor lehetséges, ha van közös cél. Önnek is érdemes lenne megvizsgálni, mi köti össze Önöket. Pl. mindketten vágynak utazni, de nem ugyanoda és nem ugyanúgy. Áthidalható-e ez a távolság áldozat nélkül? Létezhet-e olyan utazás, amiben mindketten jól éreznék magukat?

A kompromisszum mindig egy nyertes/vesztes helyzet, az egyik csak a másik rovására nyerhet. Az áldozathozatal nagyon hasonló. A jó megoldás mindig a konszenzus. Ez egy nyertes/nyertes helyzet, amikor az a cél, hogy mindkét fél a lehető legtöbbet nyerje még akkor is, ha ehhez esetleg további forrásokat is be kell vonni. Az ilyen döntés általában hosszadalmas munka eredménye, melynek során felszínre kerülnek a rejtett motivációk, az eltitkolt ellenérzések. A két fél megtanulja támogatni a másikat, és elfogadni a másik támogatását.

üdvözlettel

bárdos kata