Nekem az a legnagyobb problémám, hogy egyszerűen nem tudok boldog lenni az életben! Most leszek 32 éves, de semmit nem tudok felmutatni, hogy ezt elértem. Gyerekkoromtól fogva más voltam, mint a többi korombeli lány. Csak rossz dolgok értek folyamatosan, mindig is szerencsétlen voltam az életben, és sajnos a mai napig is így van. Rossz családi körülmények között nőttem fel. Apám egy alkoholista volt és mindig veszekedett az anyuval, sőt sokszor meg is verte, csak mert az alkohol elvette az eszét. A testvéreimet se szerette, engem viszont igen, el is kényeztetett, ahogy az anyu is. Szegények voltunk mindig is, de amit tudtak, azt megadták nekem. Aztán ugye bekerültem az iskolába - na, ott kezdődött minden. Én egy csendes, visszahúzódó lány voltam mindig is, és ezt ki is használták: mindig engem szekáltak, lelkileg belém tapostak. Sokszor jöttem haza sírva az iskolából, és édesapámat behivattam az iskolába, hogy szóljon a tanároknak, állítsák le a gyerekeket, hagyjanak engem békén. Élvezték, hogy cseszegethetnek és gúnyolhatnak engem és a családomat is. Ezek a dolgok bennem maradtak a mai napig is, és soha nem is tudnám elfelejteni. Azóta nagyon sok év eltelt, én is felnőtt lettem, de egy lelkileg sérült felnőtt. Semmi nem jó az életemben, azóta elveszítettem édesapámat is - még szinte gyerek voltam, amikor meghalt. 15 éves lehettem talán. De viszonylag hamar túltettem magam a halálán, mert tudtam, hogy milyen ember volt. Engem szeretett, az igaz, de ahogy az anyuval bánt, azt nem tudtam megbocsájtani neki.
De most 1 éve ért a legnagyobb tragédia engem, amit míg élek, nem fogok elfogadni. Pont 2018 húsvét másnapján édesanyám is meghalt - ennél nagyobb fájdalom nem ért még az életben. Nekem az anyu volt a mindenem, az egyetlen támasz az életemben, aki mindig velem volt, mellettem állt, imádott és támogatott engem. Súlyos tüdőbetegségben szenvedett, amit az orvosok már nem tudtak meggyógyítani. Az anyu még nem volt öreg, 66 évesen ment el. Neki még élnie kéne, itt lenni mellettem, de sajnos ez már lehetetlen. Nagyon hiányzik a mai percig is minden áldott nap. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá és ne sírjak miatta. Amióta ő meghalt, úgy érzem, vele együtt én is meghaltam. Ezt a fájdalmat nem lehet feldolgozni soha. De nekem élnem kell, tudom, de nem megy, nagyon boldogtalan vagyok.
Van párom, az igaz, de ő még nagyon éretlen, főleg lelkileg. Ja és nagyon fiatal még, 25 éves lesz, én meg már 32. Nagyon sokat tudnék mesélni magamról is meg a páromról is, de ezt inkább személyesen lehetne elmondani részletesen, de sajnos arra nem lehet alkalom. Én tudom, hogy a párom mellett sose leszek igazán boldog. Már lassan 2 éve, hogy együtt vagyunk, de a kapcsolatunk nem halad előre, minden ugyanolyan. Nem illünk össze, ez a legnagyobb baj. A párom is mást akar az élettől, meg én is. Ő dohányzik, sőt az alkoholt sem veti meg, én meg mind a kettőt utálom. Ebből is csak a viták vannak mindig, és lesznek is, amíg vele vagyok. A cigiről sem hajlandó lemondani, pedig már a kapcsolatunk elején megígérte, hogy leteszi a cigit, de semmi nem lett belőle. Én már feladtam a reményt, hogy valaha is leszokik róla. Eleget veszekedek vele miatta, de hiába. Ő nem vesz engem komolyan, ezt is tudom, csak van mellettem, mert jó a szex - talán csak az az egy dolog, ami működik kettőnk között. Nekem pl. ez is nagyon fáj, mert úgy érzem, hogy csak szexre kellek neki, amióta együtt vagyunk, mert őt csak az érdekli igazán egy kapcsolatban. Az a baj, hogy soha nem értett meg engem. Neki más igényei vannak, mint nekem. Ő szeret szabad lenni, én viszont nem. Annyi mindent tudnék mesélni róla, de nem akarom untatni. Én csak azt tudom mondani, hogy nem szeretek élni, szívem szerint mennék az anyu után, legalább a mennyekben újra együtt lehetnénk! Az anyu legalább tényleg szeretett engem, és amíg ő élt, biztonságban éreztem magam, nem féltem semmitől, most meg annál jobban. Én már senkire sem számíthatok, csak magamra. Hiába vannak testvéreim, egy nővérem és egy bátyám, őket nem igazán érdeklem. Már felnőtt nő vagyok, oldjam meg a gondjaimat, mondják magukban. Ők se értettek meg soha engem, ahogy senki az életben! Ahogyan a párom sem. Én csak magamban őrlődök és szenvedek nap mint nap. Mindig is egy lelkileg sérült lány voltam, depressziós, sőt voltam már pánikbeteg is. Az idegeim sem bírják már, hamar robbanok, mindenen felhúzom magam. Most 3 hete kezdtem el dolgozni, ennek az egynek tudok örülni, mert legalább nekem is lesz saját pénzem, nem kell, hogy a párom tartson el, ahogy eddig. Nem jó az ő pénzéből élni, mert bennem van a tudat, hogy azért a pénzért nem én dolgoztam meg, hanem ő.
Megrendelem
