Egy nagyon közeli baràtnőm egy komolynak tűnő problémàval fordult hozzàm a napokban, és remélem, itt kapunk valamilyen vàlaszt, tanàcsot a helyzetére. Tudtam, hogy valami ilyesmi gondja van, de most megnyílt ezzel kapcsolatban nekem. Ő egy 30 éves tanàrnő, lassan csalàdalapítàshoz ér, menyasszony, nagyon komoly kapcsolatban él. Mégis azt mondja, gyerekkoràtól, de főleg kiskamasz (12-13 éves koràtól) "furdalja" egy nagyon furcsa dolog. Ő az apjàval való kapcsolatàra fogja ezt, aki màniàs depressziósnak lett diagnosztizàlva màr közel 20 éve, de azóta szedi a gyógyszereit és nincs tünete, csak iszonyatosan negatív, és soha nem fogadta el a baràtnőmet olyannak, amilyen, és ő folyamatosan próbàlt megfelelni neki. Azt mondja, úgy éltek egymàs mellett, mint az idegenek,
semmi kapcsolatuk nem volt, csak a negatívat és a rosszat kapta tőle, hogy az élet nem jó, ne akarjon boldog lenni, mert olyan nincs, és bàrmit ért el, semmiért nem dicsérte meg, pedig nagyon sokra vitte a làny. Több diplomàt szerzett, sosem volt züllött, a szülők csak büszkék lehettek rà mindig. Egyébként egyke volt, az édesanyjával nagyon jó a kapcsolata, nagyon rendes emberek. Különben szerintem az apja is az, csak hàt vannak rossz tulajdonságai.

Szóval a körítés után a probléma: a baràtnőm azt mondja, nem tudja, hogy ő milyen. Hogy milyen a saját személyisége. Azt mondja, kiskamasz koràtól havonta, vagy pàr havonta, esetleg hetente, akaratlanul kinéz magànak valakit az ismerősei közül, aki szimpatikus neki, és próbàlja "utànozni", hogy ő is olyan legyen. De azt mondja, van, hogy két hét utàn teljesen "kimeríti, megunja" azt a személyt, és màst vàlaszt az ismerősei közül, és azzal kezdődik újra az egész. Olyanokat vàlaszt, akik "nàla jobbak", és nagyon fontos, hogy pozitív, mindig jókedvű, sugàrzó természetek legyenek. Mert ő is ilyen akar lenni, de nem tud. A mindennapi életben ez nem akadàlyozza, mert annyira szélsőséges egyéniségeket nem vàlaszt. És azt mondja, nem tudatos a vàlasztàs, egyszerűen észreveszi magàn, hogy ha valahogy reagàlnia kell, vagy öltözködni, vagy megszólalni, akkor eszébe jut az éppen aktuàlis személy, és úgy reagàl, ahogy gondolja, hogy reagàlna a màsik. Azt mondja, hogy ez automatikusan történik, nem tudatosan. És ha sajàt magàt kéne definiálnia, nem tudnà, hogy ő milyen. Észrevette, hogy alapból ő is mindig a negatívat keresi mindenben, ahogy az apja. Hogy ha hall valami hírt, abban mi lehet a rossz, az összeesküvés, a hàtrànyos, az àtverés. Nem tud boldogan, simàn örülni semminek, mert azt mondja, az okosak làtjàk, hogy a gyökerében minden rossz, és csak a naivak boldogok. És utàlja ezt magàban. Hogy ő nem tud ilyen naiv boldog lenni. Azt mondja, nem depressziós, és hogy elvan ezzel, de màr szeretne sajàt személyiséget és nem akarja ezt az utànzàst, mert már nem gyerek. Azt mondja, olyan, mintha nem fejeződött volna be a személyiségfejlődése... Szerintem is van ebben valami... Hogyan tudnék neki segíteni? Azt mondja, pszichológushoz nem megy, mert nem beteg, ő ilyen, csak nem érti ezt.
Segítségét előre is köszönjük, nagyon vàrjuk a vàlaszàt. Tisztelettel: egy aggódó baràt.

Kedves Barátnő!
Nagyon sok gondolatot indított el bennem a levele... levelük?! Meg rengeteg kérdésem támadt. Ki kér segítséget, és miben? Ön, hogy barátként mit tehet? Vagy a barátnője, a saját kérdéseiben? De akkor miért nem ő írt - vagy ezt is csak "más bőrébe bújva" tudta megtenni?
Ahhoz,hogy pszichológushoz forduljon, nem kell betegnek vagy bolondnak lenni - az, hogy valamit nem ért önmagával kapcsolatban, annyit viszont érez, észrevett, hogy az a "valami" döntő módon hatással van az életvezetésére, mintegy akaratán kívül: már bőven indokolhatja a szakember bevonását.
Érteni vélem, hogy miért éppen most: menyasszonyként életszakaszváltás küszöbén áll, ilyenkor természetes, hogy megnő az igény az eddigiek összegzésére, lezárására, hogy megtisztultan léphessen az új szerepbe, élethelyzetbe. Kiemelt jelentősége lett annak, hogy ki is ő "valójában"? Ki áll majd az oltár elé, milyen vágyakkal, elvárásokkal, célokkal? Kit választott a vőlegénye, kire mondott a férfi már a leánykéréssel igent - kit ígért neki ez az ifjú hölgy? Fontos, hogy tudjon felelni ezekre a kérdésekre - hogy merjen saját, őszinte válaszokat találni. Ez valóban nem könnyű, ha egyik első, meghatározó kapcsolatában az a tapasztalat vésődött belé, hogy a másik nem elérhető (egy depressziós szülő - önhibáján kívül - nem az. Ez nem elég "tünet?!"), mert így önmagunkat sem láthatjuk meg a másikkal való viszonyban (Ide kapcsolódik februári számunk több cikke is a hamis szelfről). A hölgy esetében ez a férfiakkal való kapcsolatát is befolyásolhatta (mégis mintha sikeres volna ez a párkapcsolat, nemde?). Ugyanakkor ott volt számára az édesanyja is, a vele való kötődés legalább annyira formálhatta őt, ellensúlyozhatta az apától megélt elutasítottságot.
Lehet mindezen agyalni, és jól felépített elméleteket levezetni, de ez az érzelmeken, a kapcsolati működésen valószínűleg nem változtat. Önismereti csoportban vagy egyéni pszichoterápiás kapcsolatban várható mélyebb belátás. Mozgásos, dramatikus vagy egyéb alkotó-, tánc- vagy művészetterápiás folyamatban is új felismeréseket, megértést hozhat az önmagával való találkozás.

Üdvözlettel

Simon Sarolta