26 éves nő vagyok, és az a problémám, hogy az édesanyám iszik. Nagyon szeretem őt, de annyira dühít, hogy ezt csinálja. Édesapámmal elváltak, amikor 11 éves voltam, és szerintem kb. azóta, illetve használ nyugtatókat is. Emlékszem, hogy fiatalabb koromból csak az maradt meg, hogy "anya olyan furán viselkedik". Az ivászat akkor még inkább alkalmi volt, és most is vannak józan napjai, de egyre ritkábban. Munkahelyén józan, de ha hazaér, így "lazít". Inkább tehát zugivónak mondanám. És persze tagad! Az ő édesapja is alkoholista volt, úgyhogy volt honnan hozni a családi mintát. Az fáj leginkább, hogy biztosan ő is rosszul élte ezt meg gyerekkorában, és erre ő is ilyen helyzetet teremtett nekünk. Sosem bántott, még csak szavakkal sem, de munka után, ahogy hazaérek és felhívom, egyszerűen nem bírom hallgatni a telefonban, ahogy a szavakat csak nagy nehezen képes kimondani, vagy amikor elmesél egy történetet háromszor is. Őt mindenki egy erős nőnek találta, aki képes volt egyedül felnevelni 2 gyereket, most mégis egyre inkább összezuhan, belerokkan a munkahelyi gondokba vagy épp az édesanyjával való vitákba (néha olyan, mintha még mindig gyerekszerepben lenne a mama mellett).
Nemrég szakítottunk a párommal, és annyira jó lett volna, ha józanul és erősen mellettem áll a nehéz napokon, de szinte mindig volt benne egy kis alkohol vagy nyugtató, és inkább ő sírt nekem amiatt, hogy szétmentünk azzal a rendes fiúval - mintha a saját válását élte volna át újra... A volt párom rendezett családban nőtt fel, és emiatt - szégyellem, de -  "irigyeltem" is, és amikor először meséltem neki anyám dolgairól, szerintem nem is teljesen értette meg a helyzetet, csak azt látta, hogy én milyen ideges vagyok a saját édesanyámra. Sajnos, eddig én passzívan reagáltam a dologgal kapcsolatban. Míg a nővérem a fejéhez vágta anyánknak, hogy nézzen már magára, addig én magamba fordultam és hallgattam, de mostanában kezdtem el felvállalni én is a barátaim előtt, és anyának is mondom, hogy "hogy lehetsz ilyen állapotban". Persze ő tagadja és azt mondja, hogy fáradt...
Tudom, aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon senki nem tud, viszont nem akarom így leélni az életemet, hogy állandóan rajta bosszankodom. Már nem vagyok gyerek, de még most is úgy érzem, hogy olyan jó lenne egy támogató és erős édesanya mellettem a bajban, de tőle ezt nem kapom meg (a nővérem segített eddig, de ő már a párkapcsolatával szeretne foglalkozni, amit megértek, hiszen olyan sok éven át ő volt az oszlop a családunkban). Sokszor eldöntöm, hogy minimalizálom a kapcsolatot vele, de közben vágyom is rá, hogy beszéljünk, csak nem így.
Lehetséges, hogy egy ilyen helyzeten felülkerekedjünk/elengedjük? Próbáljam meg elfogadni és megbocsátani? Én szeretnék kiegyensúlyozott életet, párkapcsolatot és családot majd, és nem szeretném, ha ez örökre bélyeget nyomna rám.

Kedves 26 éves nő!

Röviden: igen, lehetséges felülkerekedni egy ilyen helyzeten, lehetséges elengedni. Sőt: lehet. Azaz: szabad. Vagy leginkább: érdemes... és igen, ehhez az elfogadáson és a megbocsátáson keresztül vezet az út (többek között). Persze, ha ez ilyen egyszerű lenne, akkor már rég meg is tette volna, nem igaz?! Bizonyára nem csupán ebben vágyott megerősítésre, amikor megírta a levelét. A valódi kérdés talán az, hogy hogyan is lehet idáig eljutni - és mi lesz vajon azután?

Lehet-e szeretni egy alkoholista szülőt, lehet-e elfogadni a betegségét - és ez nem vezet-e ahhoz, hogy ő még jobban tönkreteszi magát? Vajon mi "maradna" valakiből gyógyulása után, ha egy életen át szenvedélybeteg volt? Milyen áron lehet támogatni a gyógyulásban, mennyiben felelős a gyermek szülője életéért... hogyan tudja önmagának megbocsátani, ha nem tudja őt megmenteni? Vajon meg tud-e Ön menekülni attól, hogy kövesse a szenvedélybetegség családi mintáját? Hogyan tud Ön érzelmileg valóban önállóvá válni? Ilyen, és ehhez hasonlóan húsba vágó kérdéseket feszeget a levelében a sorok között.

Fontos, hogy ezeket a kérdéseket feltegye, hogy megtalálja rájuk a saját válaszát. Ehhez azt javaslom, hogy keressen fel tanácsadó, pszichológus szakembert, vagy önismereti csoportot.
Szánja és támadja egyszerre az édesanyját, támogatást várna tőle, ugyanakkor menekülne is előle. Ez a kettős, és erősen függő (!) viszonyulás az, amit érdemes megdolgoznia ahhoz, hogy "ne nyomjon Önre (s a kapcsolataira) örök bélyeget".

Üdvözlettel

Simon Sarolta