Egy konkrét viselkedéssel kapcsolatban szertném a segítségét kérni. Anna lányom júliusban lesz kétéves. Boldog, kiegyensúlyozott gyerekként jellemezném. Néhány hónapja előfordul (nem napi rendszerességgel), hogy ha valamit nem engedek meg neki vagy rászólok, akkor megharapja a saját kezét (jellemzően a kézfejét). Abban biztos vagyok, hogy így vezeti le a frusztraltságát és a stresszt, csak azt nem tudom, ez normális-e ebben a formában és hogy jól járok-e el azzal, hogy egyrészt kimondom az érzést, amit szerintem megél, és elmondom neki, hogy megértem, hogy most pl. mérges, de nem bántjuk magunkat, hanem szeretjük magunkat. Illetve próbálom tanítani, hogy vegyen nagy levegőt és fújja el a haragot, félelmet stb. Kell-e Ön szerint ennél többet tennem vagy aggódnom emiatt?

Kedves Nóra!

Csak bátorítani szeretném abban, amilyen irányba elindult lányával. A legtöbb, amit tehet érte, ha megtanítja neki észlelni, értelmezni és levezetni az érzelmeit, indulatait. Tulajdonképpen ezzel alakul ki az érzelmi intelligenciája. Arra érdemes figyelni, hogy mit jelez vissza, hogyan reagál arra, amikor beazonosít egy érzést. Hiszen lehetséges, hogy valamit kívülről másnak észlelünk, mint amilyennek belülről tűnik. Például a szomorúságnak is lehet agresszívebb megjelenése ilyen korban, nem csak a haragnak. Sőt, a csalódottságot is sokszor intenzívebb mozgással fejezik ki. Ha sokszor történik melléértelmezés, akkor megélheti azt, hogy őt nem értik meg, illetve összekeveredhetnek az érzései.

Amit biztosan tudok, hogy ebben az életkorban szinte mindent mozgásosan, testi szinten élnek át, fejeznek ki a gyerekek. A keze harapdálása így abszolút életkorának megfelelő reakció. Ön a haraggal, dühvel azonosítja a helyzetet, és nagy a valószínűsége, hogy tényleg ezt éli meg. Az kérdéses számomra, hogy ki felé. Ugyanis az önmaga felé megjelent agresszió mögött lehet az is, hogy másra dühös (pl.: Önre, mert nem engedett meg neki valamit), de nem tudja kifejezni, nem meri kifejezni, mert közben szereti is azt a személyt. Ha ezt észleli, akkor ezt is ki lehet hangosítani, hogy attól még, mert valaki dühös, mérges, nem jelenti azt, hogy ne szeretné. Csak haragszik rá valami miatt.

Nagyon jó ötletnek tartom azt is, hogy melléfűzi, hogy szeretjük magunkat. Ebben a teste szeretete és védelme is benne van. Itt is lehet idővel finomítani, hogy haragudni akár magunkra is tudunk valami  rossz döntés vagy rossz viselkedés miatt, de attól még nem egészében magunkat utáljuk. Ahogyan Ön sem utálja gyermekét, mikor valami olyat tesz, mégis tud rá dühös lenni.

A harag elengedése és kifújása is lényeges képesség a későbbiekben. Ehhez két dolgot érdemes észben tartani: ennyi idősen mindent testi szinten élnek meg, így a düh is egy sokkal intenzívebb, egész lényüket átfutó érzés. A levezetésére is érdemes olyan eszközt bevetni, ami egész testet megmozgató (pl.: ha fújnak, akkor lehet karmozgással, dobogással kísérni). A másik fontos dolog, hogy kicsit becsapás rögtön elengedni egy dühöt. Az egy valós érzés, aminek sokszor létjogosultsága van. Nem kell félni ezzel szembenézni, megnézni, megvizsgálni, és akár egy kis ideig benne lenni. Így az elfújás, elengedés valós lehet, nem pedig csak szőnyeg alá seprés.

De alapvetően nagyon sok mindent tanult már eddig is a lánya, és továbbra is csak bátorítani tudom, hogy ezekkel a finomításokkal tovább építse gyermeke lelkét, és ezáltal az Önök közti kapcsolatot is!

Üdvözlettel

Standovár Sára