A problémám ott kezdődik, hogy párom 2016 októberében elhagyott. Ezt megelőzően már volt arra utaló jel, hogy depresszióban szenved. Hangulatingások, de egyszer ilyen "mindenre képes vagyok, enyém a világ", máskor meg az a "minden rossz, meg akarok halni" dolog. Valószínűleg közrejátszik, hogy anyukája 2015 februárjában elhunyt. Ezt megelőzően 2005-ben balesetben elhunyt a kishúga, amit pszichológus segítségével dolgozott föl, majd apukája öngyilkos lett 2006-ban. A szülők alkoholisták voltak, verték őt stb, de ennek ellenére ő nem iszik, tanul, dolgozik. 2011-ben 13 év barátság után lettünk egy pár. Majd jól meg is voltunk egészen 2015 novemberéig, amikor nekem be kellett mennem a klinikára, ahol felfedeztek egy cisztát, amit műteni kell, ebből jött nekem egy endometriózis, gyermekünk csak lombikkal lehet, addig hormonkezelés - szerintem ez is megviselte, majd 2016 áprilisában műtöttek engem méhnyakrák-gyanúval, ami mint kiderült, csak gyulladás volt, de addig is az a 4 hét szörnyű volt, ez is megviselte.
A lényeg, november-decemberben nem beszélt velem, majd január óta néha hívott, most áprilisban pedig eléggé közeledett, aminek nagyon örültem, mert imádom őt. Most vasárnap megint depis volt, hívott és közölte, neki nem kellek mint nő, csak mint barát. Szexuális vágya szinte egyáltalán nincsen, folyamatos, szinte óránkénti a hangulatingadozása, nagyon ijesztő. Ha szóba merem hozni az orvost, rögtön ordít, hogy ő nem beteg. Utánanéztem és a bipoláris mániás depresszió ÖSSZES tünetét produkálja.... Hogyan vegyem rá, hogy elmenjen orvoshoz? Így ő is és én is tönkremegyünk. El nem hagyom, mert nekem ő a minden...

Kedves EstherAmare!

Amit elmond a párja élettörténetéről, az bőven elég ahhoz, hogy világos legyen: szakszerű segítségre van szüksége, mégpedig minél előbb. Ennyi traumatizáló életesemény feldolgozásához, testileg-lelkileg egészséges, elégedett élet kialakításához ezt nem érdemes, nem fogja tudni elkerülni... Ön ne szégyellje, ne sajnálja, hogy önmaga erre nem képes, vagy nem elég! Rengeteg mindent kell itt a helyére tenni, és ennek csak egy része az, amiben Önnek közvetlenül dolga van.

A párja életében több, rendkívül traumatikus veszteségélmény épül egy alapvetően is megnehezített kapcsolati alapra, amit az elhanyagoló, bántalmazó szülőkkel élt meg. Mindez a személyiségfejlődését nagymértékben befolyásolta. Mindezen eseményeknek az ő életszemléletére, kapcsolatalakítására gyakorolt károsító hatásain elmélyült, hosszú távú pszichoterápiás munka nélkül szinte lehetetlen változtatni.

A legutóbb az tette próbára csapzott megküzdési képességeit, hogy még Önt, az Önnel nagy nehezen kialakított pozitív jövőképet is veszélyben látta, fel kellett készülnie arra, hogy talán Önt is elveszíti... könnyebb lehet ehelyett inkább úgy döntenie, hogy elhagyja - így visszaszerezheti a kontrollt a veszteség felett, nem úgy, mint korábban.

Amit Ön tehet, az elsősorban az, hogy kifejezze az érzéseit a párja felé, hogy ő láthassa, hogy Önre milyen hatással van az ő viselkedése, hangulatingadozásai. Hiszen az ő felépülését, egyben a kapcsolatuk megerősödését a hiteles érzelemkifejezésen nyugvó kommunikáció lesz képes megalapozni. Ha ez irányban el tudnak mozdulni, talán a párja is egyre jobban megérti majd, hogy Ön szerint miért lenne szükségük (pl. pár-, ill. családterápiás) segítségre - és könnyebben el tudja majd fogadni.

Ugyanakkor az a döntés, hogy Ön mindezt "bevállalja-e", az Ön saját döntése. Lehet, hogy az ebben való tisztánlátáshoz (pl. mivel járhat egy ilyen működéssel bíró emberrel hosszú távon együtt élni, hogyan kerülje el Ön a "megmentő" szerepet, stb.) is érdemes pszichológusi segítséget kérnie. 

Üdvözlettel

Simon Sarolta