A problémám, hogy úgy érzem, mostanában (elég hosszú ideje), hogy nem vagyok önmagam. Mondhatjuk, hogy egész életemben voltak nehézségeim, sose voltam igazán "gyerek", nem tudtam feloldódni a többiekkel. Szüleimmel hibátlan volt a kapcsolatom, késői gyerek voltam. 12 évesen meghalt édesapám, ez mind érzelmileg, mind anyagilag megviselt minket. Pár évre rá kezdtem megváltozni, elkeseredett voltam, boldogtalan és önpusztító. Segítséget persze nem kértem. Viszont tudtam, hogy ezzel valamit kezdenem kell. Elkezdtem pszichológiát olvasni és sikerült is összeszednem magam szép lassan, vidám voltam, voltak celjaim, barátaim, mindenki kedvelt. Nagyon jó érzés volt boldognak lenni. Aztán édesanyám rákos lett, és nálunk az volt a családi praktika a problémákra, hogy nem beszélünk róla. Úgy tettünk, mintha ez nem is lenne akkora baj. Hál' istennek meggyógyult, mindkétszer. Aztán teltek az évek, továbbra is jól éreztem magam, anyát sikerült rávenni, hogy hordjon színes ruhákat, élvezze az életét ő is. Köztes időben nem igazán van említésre méltó esemény.Viszont 3 évvel ezelőtt meghalt édesanyám is. Rettentően padlóra küldött, csak ezután jöttem rá, hogy mennyire a magabiztosságom alapja volt. Előtte nem volt titkom, mindent megbeszéltünk, sose akarta megmondani, hogyan éljek, de jelezte, ha szerinte át kellene még gondolnom, amiről épp meséltem neki. Halálát nagyon nehéz volt elfogadni, ennek ellenére még magamat is meglepve pár hónap alatt sikerült. De szerintem valamit nagyon elrontottam magamban, csak gyűrtem lefelé mélyre az érzéseket, a fájdalmat. És most, 29 évesen megint azt érzem, hogy feszült vagyok, szorongok, nincs olyan nap, hogy ne érezzek bűntudatot, vagy azt, hogy céltalan az életem. Ez sajnos odáig fajult, hogy ha egyedül kell elmennem akár csak ruhát venni (amit imádtam eddig), olyanannyira szorongok, hogy majd kiugrik a szívem, lebénul az arcom, semmi mimika és nem kapok levegőt. Persze mindezt úgy, hogy közben kontrollálom magam, amennyire csak lehet, hogy ne látsszon ebből semmi. De még így is előfordul, hogy pl. remeg a kezem, amikor fizetek, vagy ha meg akarok szólalni, valamiért dadogok és keverem kicsit a szavakat. Nem vészes, de ez nem én vagyok.
A másik, hogy észrevettem, türelmetlen vagyok másokkal szemben. Ha nem szimpatikus, vagy ostoba (fellengzősnek tűnhet, de ez a helyzet, nem tudok velük sokáig beszélgetni, egyszerűen érdektelenek, vagy idegesítenek), egyszerűen ignorálom, de mostanra már az sem zavar, ha például így egy korábbi ismerősöm bántom meg, vagy épp szakad meg a kapcsolatunk örökre. Nem tudok például csak úgy "elcsevegni" a semmiről, mert értelmetlen dolognak tartom, nem köt le, inkább feszültté tesz... ez is. Máskor pedig teljesen pozitívan állok a világhoz, az emberekhez, Nagyon zavar ez az állapot, szeretném élvezni az életem, de most azt érzem, hogy legszívesebben elmennék innen egy kis időre, hogy egyedül akarok lenni (máskor pont ettől van rossz kedvem).
Félek attól is, hogy a párom ezek miatt el fog hagyni, hiába tudom, hogy őszintén szeret és ki is mutatja, de mégis azt érzem, hogy pár év múlva ennek is vége és akkor majd visszagondolva kár volt rá pazarolni az időt. És ez ostobaság, tudom jól, mégis bennem van. Gyerekünk nincsen, és talán emiatt nem érzek késztetést, hogy legyen. Párom szeretne, tudja, hogy én nem, de reménykedik. Azt mondta, nem hagyna el akkor sem, ha végül tényleg nem lesz gyerekünk. De én emiatt is csak bűntudatot érzek, meg néha azt, hogy mással boldogabb lehetne. Úgy gondolom, minden fejben dől el, ezért próbálok pozitívan gondolkodni, nem a múlton és a jövőn aggódni, és valami célt találni az életemben. Őszintén úgy gondolom, hogy még anno valamit elrontottam magamban, amit nem tudok
feloldani. Mintha gátolnám, hogy felszabadult és boldog legyek. Lehet, hogy kicsit zavaros, sok mindent nem írtam le, próbáltam tömöríteni kicsit. Ön szerint ez csak átmeneti és sikerülhet leküzdeni, vagy jobbnak látná, ha elbeszélgetnèk egy szakemberrel?
Megrendelem
