Kérdésem a 2,5 éves kisfiamat illeti. Vidám, szociális, önálló gyerek, 22 hónapos kora óta bölcsődébe jár, ahol - egy nehéz hét után - nagyon jól beilleszkedett, minden kisgyerekkel játszik, tud koncentrálni, követi az óvónők instrukcióit, alszik, eszik - bár válogatós. Én ennek mind nagyon örülök, hiszen hosszú távú célom, hogy önálló gyerek, majd felnőtt váljon belőle. Nem is csüngött soha rajtam és nem is volt soha erős szeparációs szorongása. 8 hónapos koráig csak velem volt otthon (szoptattam), majd 2 éves koráig felváltva a nagymamával és a babysitterrel (maximum 6 órát naponta, amig én dolgoztam
félmunkaidőben), most meg a bölcsödében (6-7 órát). Az apukaja is mindig részt vett a nevelésben, gondozásban. Most heti 4 napot külföldön dolgozik, 3 napot meg otthon van velünk, hétvégén.

Kérdésem akkor ötlött fel bennem, amikor egy hete egy nagy családi összejövetelen voltunk, és kisfiam nagy ragaszkodást mutatott a nagymamája felé (anyósom). Olyan szinten, hogy amikor ki akartuk venni az öléből, hogy szegény nagymama is egyen valamit, üvöltve sírt és kapálózott. Ez nekem nagyon rosszulesett, főleg, hogy nagy közönség előtt történt a jelenet. Ráadásul összehasonlitván a helyzetet a sógornőm gyerekeivel, akik le sem szakadnak az anyjukról, még rosszabbul éreztem magam. Pedig tudom, hogy azok a gyerekek alig látják az anyjukat, ezért vannak rátapadva, míg nálunk ez nem így van, hiszen annak ellenére, hogy dolgozom, igyekszem nagyon sok időt szánni a kisfiamra, sokat járunk sétálni, játszani, én etetem, fürdetem, altatom minden áldott nap, én viszem orvoshoz, hozom-viszem bölcsödébe, virrasztok vele, ha beteg stb. (Az apuka ugyebár külföldön van heti 4 napot). Ráadásul most ismét terhes vagyok, úgyhogy ez nem is mindig könnyű testileg sem, de igy is nagyon-nagyon igyekszem!

Kérdésem: elrontottam valamit, hogy a gyerek nem ragaszkodik annyira hozzám? Hogy néha inkább a nagymamát preferálja? Hogy a bölcsödébe nem sirással megy minden nap, hanem örömmel, vissza se nézve? Vagy ez inkább azt mutatja, hogy biztonságosan kötődik hozzám? Ösztönből úgy érzem, inkább az utóbbi, de Ön szerint mégis kellene valamin változtatnom most, hogy lassan érkezik a kistestvér is? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Anyuka!

Levelében le is írta a kulcsszót: kötődés. Amikor a gyermek világra jön, már ismeri édesanyja hangját, illatát, testének hangjait. Ismerősek számára a közeli, gyakran hallott rokonok hangja, szép lassan helyet talál magának a világban. Ehhez szükséges, hogy legyen olyan gondozó, aki a fizikai környezet biztonsága, kiszámíthatósága mellett az érzelmi hátteret is megadja. Az első kutatások az anyával való kötődést célozták, ma már szélesebb körben gondolunk erre az érzelmi helyzetre. Ahogy Ön is utalt rá, vannak a kötődés szempontjából kritikus időszakok. Ha ezeket sikeresen megélte a gyermek, belsővé válik az a biztonság, amit a kötődési személy nyújt. Így biztonságban érzi magát a világban, vagy ne menjünk olyan messzire: egy családi rendezvényen. El tud távolodni az anyától, mert tudja, akkor is biztonságban van, ha nem csüng a szoknyája mellett. Emellett képes kötődni – hiszen az anyától megtanulta, hogy az milyen - és képes másokra is helyezni ebből a kötődési potenciálból. Magyarul képes másban is bízni, másra is támaszkodni. A leírtak alapján tehát Önnek van egy biztonságosan kötődő gyermeke, aki szereti a nagymamát, és mivel ritkán látja, szerette volna kihasználni minden percét, hogy az ölében legyen. Aki szeret bölcsibe menni, mert képes bízni másokban (nevelőnők), és van egy biztonságos képe Önről, tudja, hogy menni fog érte, és délután együtt lesznek.

Hasonló szépeket kívánok a második gyermekhez is!

Üdvözlettel,

Kovács Réka