Tisztel Szakértő!
Elég összetett problémával fordulok Önhöz. Párommal 4 évig voltunk együtt, igazából azt gondolom, hogy nem is annyira a kapcsolattal volt probléma, inkább a külső körülmények (anyagiak, stb., állandó stressz) őröltek fel bennünket. Rosszul – vagyis inkább sehogy – kezeltük a helyzetet, eltávolodunk egymástól, ez pedig hozta magával a különböző kapcsolati problémákat. Az egyik legnagyobb gond, hogy vele nem vagy csak nagyon nehezen lehet beszélni olyan dolgokról, amik mélyen érintik, magába fojtja a problémákat, tehát alapvetően a kommunikációval volt/van baj. Kapcsolatunk alatt a legnagyobb sérelme az volt, hogy nem akartam közös gyereket, ezt ő úgy értelmezte, hogy nem szeretem annyira, hogy ilyen mértékben elköteleződjek mellette.
Hogy miért nem akartam, annak többek között az volt az oka, hogy a köztünk kialakult problémák miatt nem éreztem elég biztosnak a kapcsoltunkat. A másik pedig, hogy nekem van egy 13 éves fiam, akivel a párom egy korábbi konfliktus miatt tartja a három lépés távolságot - ha a gyerek nyit felé, nem utasítja el, de ő nem kezdeményez, nem vesz részt az életében. Ebben a helyzetben úgy gondolom a közös gyerek csak még nagyobb szakadékot képezett volna kettőjük között. Végül teljesen eltávolodtunk egymástól, ezért egy évvel ezelőtt szakítottam, elköltöztem, de nem szakítottunk meg minden kapcsolatot. Mindennap keresett, beszélünk, találkozunk. Többször is kértem, hogy tartsunk egy kis szünetet, mert így nem tudom rendezni, lezárni magamban a dolgot, de egyszerűen nem enged el. Nyilván én is hibás vagyok, nem elég erős az elhatározásom. Kb. egy hónapja gond adódott az albérlettel, ahol laktam, ő felajánlotta, hogy költözzek vissza, s nem lévén más lehetőségem, ez meg is történt. A problémám az, hogy a szakítás óta nagyon nem vagyok jól. Azt hiszem, depressziós vagyok, szinte folyamatosan letört vagyok, nem látom értelmét semminek, már azt sem tudom, ki vagyok, értéktelennek érzem magam,  szorongok, olykor pánikrohamaim vannak, érzelmileg nagyon
labilis vagyok. A kapcsolatunk alatt is meglévő állandó bizonytalanság-érzésem is ugyanúgy megvan, holott a szakítással éppen ennek akartam véget vetni. Tudom, hogy amíg nem rendezzünk a viszonyunkat, addig nem is fog javulni, de nem tudom, merre tovább. 35 éves vagyok, volt már néhány komoly kapcsolatom, de egyiknél sem éreztem ennyi idő után is, hogy szeretem és vele szeretném leélni az életem - a problémák ellenére is. Azonban nem tudom, hogy tudjuk-e rendezni, főképp a kommunikációs problémák miatt, és ha meg is tudjuk beszélni, tudnék-e újra bízni a kapcsolatunkban. Komoly önértékelési zavaraim is vannak, tudom, ezt meg kell oldanom, addig alkalmatlan vagyok bármilyen kapcsolatra, de úgy érzem, nem tudok megbirkózni vele. Ő azt mondja, szeret, de neki is szüksége van arra, hogy összeszedje magát és változtatni tudjon azokon a dolgokon, amik gondot okoztak a kapcsolatunkban. Amíg ez nem sikerül, nem akar kapcsolatot, attól fél, hogy ugyanaz lenne a vége. Én viszont egyre rosszabbul érzem magam, mióta visszaköltöztem hozzá, még rosszabb, amit nem értek, miért van.

A másik nagy gondom, hogy korábban én nem akartam gyereket, de most szeretnék. Ez abban az időben fogalmazódott meg bennem, amíg külön éltünk. Ez elég meglepő volt számomra, mivel soha nem voltam család/gyerek centrikus, nem akartam gyereket. (A fiam jött, látott, győzött, természetesen nem bánom, de soha meg sem fordult a fejemben, hogy még egy gyereket vállalnék, sőt a kapcsolatunk alatt hevesen tiltakoztam is ellene). Sokáig az hittem, csak azért szeretnék, hogy a páromat visszaszerezzem/megtartsam, de nem így van. El tudom képzelni
mással a gyerekvállalást, épp csak azt nem tudom elképzelni, hogy találok olyan valakit rajta kívül, akinek szívesen szülnék. Tudom, ebben a helyzetben őrültség lenne vállalni. Azt is tudom, hogy ha újra akarjuk kezdeni, ahhoz rendbe kell jönnöm, magamra találnom, megoldani a közös problémákat is, de lassan úgy érzem, beleroppanok ebbe az egészbe. Vagy
folytassuk, vagy zárjuk le végre végérvényesen (ezt nehezíti, hogy belátható időn belül nem tudok elköltözni), csak ennek a helyzetnek legyen vége.

Nem tudom, próbáljak-e vele beszélni ezekről a dolgokról. Ő nem tudja, hogy szeretnék gyereket, nem merem elmondani, félek, manipulálásnak venné, vagy el sem hinné. Ha pedig mégis, nem akarom, hogy csak emiatt folyassuk. Úgy érzem, szeret, de mint mondtam, teljesen bizonytalan vagyok magamban, benne, a közös jövőben és már mindenben.
Mit tehetek ilyen helyzetben, mi lenne a legésszerűbb? Én sajnos már nem látom át.

Segítségét előre is köszönöm!

Kedves Sarah!

Úgy gondolom, csupán további felesleges köröket futnánk azzal, ha általánosságokat írnék. Hangsúlyozom, nem akarom meghatározni, mit tegyen, a döntés továbbra is az Ön kezében van.

Véleményem szerint a fenti problémák nem orvosolhatók addig, amíg egy háztartásban élnek.
Már az önmagában komoly stresszforrás, hogy olyan emberrel él együtt, akivel a korábbi kapcsolata füstbe ment. Úgy gondolom, ha mérlegre teszi a közös élet mellett és ellen szóló érveket, minden bizonnyal ez utóbbiak kerülnek túlsúlyba – elég mindössze azokat számba venni, amiket levelében említett.

Bizonytalanságát tovább fokozhatja, hogy esetleg úgy érzi, hálával tartozik azért, amiért egykori párja segítséget nyújt Önnek – ez azonban összeütközésbe kerül az ellenérzéseivel, ami mentális egyensúlyában is zavart okozhat.
Adódik a kérdés: valóban segítségről beszélünk, vagy két, kölcsönösen egymásba kapaszkodó emberről. Mibe kapaszkodnak? Egymás gyengeségeibe? Ha igen, azzal tovább gyengítik egymást.

Biztos abban, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a gyermekvállalás megfelelő döntés? Ne feledje, hogy nem csupán egy ember életét teszi kockára! Arról nem is beszélve, hogy egy gyermek élete nem lehet áldozat a kapcsolat oltárán – főként nem a bizonytalanság és kilátástalanság „templomában”.
Ráadásul most sem egyedül önmagáért kell felelősséget vállalnia, hiszen ott van a fia. Ha az áldozat szerepét veszi magára, a fiát is magával rántja, s belőle is áldozatot csinál. Kétlem, hogy valójában ezt szeretné tenni.

Hiszem, hogyha mindezeket átgondolja, képes lesz olyan döntést hozni, amellyel megteremtheti a saját és a gyermeke biztonságát – most ugyanis semmi sem biztos.
Az igazi kiszolgáltatottságot épp most tartja fenn, nem pedig azzal, ha új albérletbe költözik.

Ha nincsenek megfelelő feltételek ahhoz, hogy új életet kezdhessen, bátran fordulhat a családsegítő szolgálathoz, hiszen a fia még kiskorú. Ne veszítse szem elől az Ő érdekeit!

Üdvözlettel:

Herceg Attila