Tömören megpróbálom leírni a problémámat, és szeretnék egy pár kérdésre választ kapni. 16 éve ismerem a férjem, 11 éve vagyunk házasok. 2 fiúgyermekünk született, mindketten akartuk őket, közös döntés volt. A férjem nagyot sokat dolgozott, mellette még vállalkozást is működtetett, amiben én is segédkeztem. A nagyobbik gyermekünkről 6 éves korában kiderült, hogy leukémiás, 1 évig kórházban voltam vele, kb. 3 évünk erre ment rá, hogy ő meggyógyuljon, de hála istennek, túl vagyunk rajta, sikerült. A férjem sosem adta ki magából a feszültséget, sosem volt egy veszekedésünk sem, semmivel nem oldotta a stresszt, ami benne van, a munkába temetkezett. Nem osztott meg velem semmit, egyedül döntött a fontosabb kérdésekben, énrám úgymond csak az anyaszerep és a takarítás, főzés tartozott. Nem kezelt egyenjogú társként, de csúnyán sem viselkedett velem sosem. Szexuális életünk volt, de siralmas. Bővebben kicsit, nagyon rövid aktusok, semmi extra, semmi játékosság, egyszerű, natúr szex addig, amíg ő ki nem elégült, és kész. Tudta, hogy nekem nem jó, de nem tett semmit, hogy ez változzon.

Így ment ez éveken keresztül, amíg egy barátnőm kicsit felnyitotta a szemem, hogy ez nem normális. Elkezdtem kicsit nőnek formálni magam, kibújni a csak anya szerepből. Csinosabban öltözködtem, jobban adtam magamra, mindenki észre is vette a változást, még a férjem is, de sok minden otthon nem változott. 6 hete hajnalban, munkába menet közben, autóbalesetet szenvedett a férjem, csak a csodának köszönhető, hogy túlélte, megúszta horzsolásokkal, egy kartöréssel. 2 hét múlva, együtt ültünk az új autóban, mikor megint karambolozott. Szerencsére akkor sem történ senkinek nagyobb baja, csak ugye még egy autó összetört. Aznap este elment otthonról, azt mondta elég volt, besokallt, pihennie kell. Idegesíti a család, mindenki, őt most mindenki hagyja békén.

Ennek 4 hete már, azóta csak hétvégén jön haza 1 napra, a gyerekekkel kicsit foglalkozik, elviszi őket valami programra, de látszik, hogy úgy csinálja, mintha muszáj lenne, semmi kedve hozzá, idegesítik a gyerekek. Én max. ha kérdezem, és épp van kedve, válaszol, de semmi testi közelségre nem vágyik, nem akarja, azt mondja, nem megy, nem tud hozzám érni. Besokallt, neki most idő kell, érzi, hogy ez lassan fog csak menni, megpróbálja magában lerendezni, de semmilyen segítség, orvos, gyógyszer nem kell, hallani sem akar róla. Távolodik el tőlünk, hét közben fel sem hív, se engem, se a gyerekeket, semmit nem kérdez, egyáltalán nem kíváncsi, mi van otthon. Oldjam meg egyedül, neki most időre van szüksége. Hát nekem
meg férjre, a gyereknek apára, mert totál kibuktak attól, hogy nem alszik otthon. A nagyobbik amúgy is problémás.

A kérdésem az lenne, hogy Ön szerint meddig tarthat ez az állapot a férjemnél, ha nem fogad el segítséget, mit lehet tenni, mi mint családja, hogy álljunk hozzá, és van-e esély arra, hogy ez egyáltalán helyrejöhet még, és megint fog tudni hozzám testileg is közeledni. Nem hűtlen típus, és többször hangsúlyozta, nem nő van a dologban, de persze az igazságot egyelőre csak ő tudja. Ne haragudjon, hogy mégis hosszúra sikerült a levelem.
Válaszát előre is köszönöm és várom.

Kedves Kérdező!

A stresszel történő megküzdésünk nem azonos, mindenki másként veszi fel a harcot. Van, aki mindent elkövet, míg más hosszasan tűr, majd egyszer besokall, és robban. A megküzdési stratégiák kialakítását számos tényező befolyásolja, amiket most nem kívánok kifejteni.

Ahogy maguk a stratégiák, úgy a rájuk fordított idő is változó. Egyesek hamar túlteszik magukat rajta, másoknak ehhez hosszabb idő szükséges. Az Ön férjéről minden bizonnyal ez utóbbiak mondhatók el. Ilyenkor azonban nem szabad türelmetlenkedni, siettetni. Hagyni kell, hogy megtalálja azt a módot és azt az időt, amire most szüksége van. Könnyen lehet, hogy nem vágyik testi közelségre. Valószínűleg azért, mert önmagára szeretne figyelni. Ezt illik elfogadni és tiszteletben tartani. Nem arról van szó, hogy Ön kevésbé lenne vonzó, mint 4 hete. Egész egyszerűen a jelenlegi állapotában nincs igényre testi érintkezésre.

Megértem, hogy vágyik rá, hiányolja, ugyanakkor úgy gondolom, hogy a gyerekekkel is meg lehet értetni, hogy apa nehéz időszakon ment át, és szüksége van a magányra. Ez pedig nem egyenlő azzal, hogy nem szereti Önt, vagy a gyermekeiket.

Kérdésére válaszolva: nem tudom megmondani, hogy ez az állapot meddig fog tartani. Itt nincsenek szabályok, törvényszerűségek, amik bejósolhatóvá tennék a folyamat idejét.

Amit tehet: megértő és türelmes marad. Ugyanakkor Ön is felkereshet egy szakembert, aki segít a probléma feldolgozásában, átlátásában.

Üdvözlettel:
Herceg Attila