Elkeseredésemben írom le problémámat. 28 éve dolgozom olyan óvónőként, akihez rohannak a gyerekek, ha meglátják. Csoportom nagy létszámú, 24 gyerek tartozik hozzám. A napjainkat a társammal egy olyan fiúgyermek (4 és fél éves) keseríti meg, akinek a folyamatosan provokáló viselkedése arra irányul, hogy csak vele foglalkozzanak. Rituáléit senki nem zavarhatja, és mindenhez megjegyzést fűz. Ha éppen nem játszik, akkor egész nap börrög, énekel, fúrógépezik és zavarja társait. Próbálok vele következetes lenni, de bárminemű fegyelmezésre vagy ellentmondásra rögtön ordítás a felelet. A szülők nagyon befolyásosak és nem bíznak meg bennünk, bár harcoltak azért, hogy a csoportunkba járhasson a gyermek. De mivel probléma van, visszadobálják a labdát és a mi viselkedésünket kritizálják, mert a gyerek azt mondta... A gyermek viszont már akadályozza a foglalkozás megtartását is. Főleg a lányokat piszkálja, akik nem szólnak vissza. Otthon jelzik a társak, hogy milyen a gyermek, de mivel befolyásos emberről van szó, rajtam kívül már a kollegám sem vállalja fel, hogy beszéljen a gyermek valódi viselkedéséről. Már teljesen tanácstalan vagyok. Ön mit mond, bírjam ki a hátralévő éveket és ne szóljak a gyerekre? Vagy fegyelmezzem, de ez meg a szülőknek nem tetszik. A hátunk mögött már felsőbb helyen is jelezték, hogy kikészítem a gyereküket. Ez nem így van, és amúgy a gyermek meg szeret minket. Kérem, segítsen, mit tehetnék?

Kedves Elkeseredett Óvónő!

Igazán megrendítő ezeket a sorokat olvasni, amelyekből süt az igazi szakmai elhivatottság, ugyanakkor a kétségbeesett kiszolgáltatottság is. Segítségkérésére - de ezt talán Ön is sejti - nem is én, vagy bármely pszichológus fog tudni valódi megoldást ajánlani... hiszen a kérdésként megfogalmazott sorok között valójában kiolvasható a kiváló pedagógus saját válasza is: ebben a helyzetben valószínűleg ez a fiúgyermek is "csak" egy áldozat. Olyan szülők gyermeke, akik nagyon befolyásosak, amit akarnak, azért hajlamosak (akár tisztességtelen eszközökkel) megharcolni, és bizalmatlanul viszonyulnak a segítő szándékú közeledés felé is. Akik feltehetően a kelleténél kevesebb türelemmel, értő figyelemmel és kereteket is szabni tudó szeretettel ajándékozzák meg gyermeküket. A fiúcska így tanulhatott rá arra, hogy a vele való foglalkozást provokáló viselkedésével követelje ki. Az igazságos "fegyelmezésre", amely a szülőknek "nem tetszik", valószínűleg úgy éhezik ez a gyerek - aki szeret ide járni, aki szereti az óvónénijeit! -, mint egy falat kenyérre.

Remélem, hogy olyan óvodavezető szárnyai alatt van szerencséje dolgozni, aki kiáll példás szemléletű pedagógusai mellett, akár a "harcosabb" szülők ellenében is - akivel egy ilyen helyzetet meg lehet osztani, szakmai érvek mentén lehet kezelni. Ezzel saját dolgozóit, és nem utolsósorban a gyermekeket is meg tudná védeni a hatalmon, mások érdekének és tanácsának mellőzésén alapuló önérvényesítés káros hatásaitól.

 Üdvözlettel

Simon Sarolta