Hónapokkal ezelőtt kapcsolatba kerültem egy gyermekkori ismerősömmel. Szoros barátság alakult ki közöttünk, ami eléggé stabilnak mondható. Igazi jó barátság. Egy véletlen éjszaka után több lett, mint barátság - úgymond barátság extrákkal. Nem rendszeres az együttlétünk. Minden alkalom után megbeszéltük, hogy ez az utolsó, mert nem szeretnénk, ha a barátság rovására menne ez az egész. Ő nagyon félti a barátságot, és nem szeretne esetlegesen fájdalmat okozni a későbbiekben. Bennem azonban több alakult ki, mint barátság, amit el is mondtam neki. Megkérdezte, hogy tudom-e ezt kezelni. Igent mondtam. És így is érzem. Ő nem szeretne kapcsolatot, mert szerinte minden kapcsolatnak csalódás a vége. Többszöri próbálkozás után sem tudtuk megállni, hogy ne közeledjünk egymáshoz. Ha vele vagyok, akkor mindig jó és szenvedélyes. Vannak alkalmak, amikor ezek után napokig nem tudom elérni, utána úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. A mostani hétvége csodás volt vele, többször is együtt voltunk, és azt mondta, megkedvelt, és soha nem mutatta más jelét ennek. Kérdezhet, hogy én tényleg kedvelem-e őt és miért. Egyre jobban bele fogok szeretni. De nem tudom, ő mit akar. Nem tudok eligazodni rajta. nem tudom, mire számíthatok, jó lenne belelátni a fejébe.

Kedves Noé!

Sokszor találkozom ezzel a vággyal: belelátni a másik fejébe. De nem gondolom, hogy tényleg erre lenne szükség olyankor, amikor a hozzám fordulók ezt szeretnék… mert egy kapcsolat (legalább) két fél közös alkotása, egy teremtmény, mely alkotóiból is áll, de több is náluk. Ezzel azt akarom mondani, hogy nem lehet megúszni az együttesség kínját, bizonytalanságát, kiszámíthatatlanságát – cserébe az egyetlen igazi értékért, amit életünkben kaphatunk: a kapcsolatért.

Egy-egy határozott mondat mögött mennyi élmény, érzelem rejtőzik! „Minden kapcsolatnak csalódás a vége”… minden élet vége halál, nem igaz? Ami elkezdődik, egyszer el is fog múlni, és ez ellen senki a világon nem tehet semmit. Ugyanakkor mindenki tehet azért minden egyes percben, hogy a kezdet és a vég közötti idő hogyan telik… a kapcsolatainkat mi magunk alakítjuk, és ennek minél inkább a tudatában vagyunk, annál inkább képesek leszünk felvállalni értük a felelősséget – és annál több örömünket lelhetjük bennük.

Ehhez legelőször is saját magunkkal érdemes közeli és jó kapcsolatban lenni. Akkor ugyanis látjuk, hogy valójában mire vágyunk, és úgy máris könnyebb döntéseket hozni arról, hogy mikor merre menjünk. Barátság? Mit jelent az nekem? Miért van rá szükségem? Mit kell érte tennem? Megteszem, pipa. Szerelem? Mit remélek tőle? Mit gondolok róla és mit érzek? Mennyire tudom, hogy hogyan működöm ilyenkor? Mitől lángol fel bennem a szenvedély? Mit várok a másiktól? Mi a célom? Ezernyi kérdés, amire saját választ kell keresnünk, mert másokéban csalódni fogunk. De a kapcsolatok harmonikus működtetéséhez (bizony, mert maguktól nem működnek ám!) bátorság is kell, úgy teremteni biztosat, hogy tudjuk: nincs 100%, bízni és hinni egymásban. Mert ígérni nem lehet.

Szenvedély, intimitás és elköteleződés a párkapcsolat alappillérei. Hogy melyikből mennyi legyen, arra nincs recept – az összetétel igény szerint lehet más és más. Csak a két félnek legyen hasonló az elképzelése… életszakasztól és élethelyzettől is függ, melyik a „jó”. És persze mindenki retteg kiadni magát, mert fél a már megtapasztalt fájdalomtól – ezért először inkább a másik szándékait szeretnénk kipuhatolózni. De itt jön a trükk: a másik szándékaiba (ha nem vagyunk pszichopaták) csak a sajátjaink megmutatásáért cserébe láthatunk egyrészt, másrészt, mint mondtam, a folyamat során a „közös szándékunk” maga is átalakul.

Jó szívvel ajánlom Pál Feri katolikus pap, mentálhigiénés szakember interneten is megtalálható előadásait önismeretről, párkapcsolatról – igényes, szórakoztató alapja lehet az e témáról való gondolkodásnak is. Illetve L. Stipkovits Erika könyveit. Kívánom Önöknek, hogy mindkettejük megelégedésére tudják majd alakítani ezt a kapcsolatot!

Üdvözlettel

Simon Sarolta