Tisztelt Herceg Attila, huszonéves, dolgozó, két éve együtt élő pár vagyunk. Kapcsolatunk elején a távolság és egy még meglévő kapcsolat miatt csak "barátság volt extrákkal". Két-három hónap múlva mindkettőnk szingli lett, és alkalmunk nyílt pár hónapot ugyanabban a városban élni, megismerkedni. Folyt tovább a barátság extrákkal, amely aztán átalakult kapcsolattá. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a távkapcsolatot, és egy év után én költözöm oda, ahol ő lakik. Ez így is lett. Sokat találkoztunk. Pezsgett a levegő. Eljött a költözésem ideje. Összeköltöztünk. Kb. három hónap után elmúlt a varázs, és lecsökkent az együttlétek száma havi 3-4-re. Én próbáltam szépen, kedvesen, humorral, hisztivel, szexisen elmondani, hogy ez nekem nem elég, de a válasz az volt, hogy ne mindig mondjam, mert ez nem segít a dolgon, sőt... és nem tudja, miért van ez.
Én próbálkozom mostanában időt hagyni neki, nem mondani, de néha már nem megy. Ilyenkor megkérdezem, hogy mit tehetnék és mi az oka, de semmi válasz, csak a szokásos. Amúgy este összebújva alszunk el. Igényli, hogy hozzáérjek. Kedves, figyelmes. Én gyanakszom két dologra: túlságosan idealista, akihez képest én csapongó és érzékeny vagyok, és emiatt talán csalódik bennem és ez hat ki. A másik, hogy "alapjáraton" az 58 helyett 65 kiló vagyok, és ez ingadozik évszakonként 71-61 között a 170 centimhez. Talán ez is zavarhatja. Vagy az, hogy sok mindent megfogadok, és nem csinálom vagy nem fejezem be. De ez az ember csak feketében és fehérben látja a világot és igazi idealista. Nagyon nehéz ez számomra, mert fizikálisan és lelkileg is megvisel az intimitás hiánya - és szeretem őt. Megvisel a hallgatasa is a témában. Legalább mondaná ki, hogy kövér vagyok vagy link... bár ez a kettő eléggé túlzás lenne.

Kérem, adjon tanácsot, hogy én mit tehetnék, hogy ezt meg tudjam vele beszélni. Köszönöm!

Kedves tanácstalan lány!

A helyzet az, hogy a „barátság extrákkal”, valamint az érzelmeken és bizalmon alapuló párkapcsolat nem ugyanazon elvek szerint működik. Előbbi nem igényel elköteleződést, odaadást, elfogadást, összecsiszolódást. Akkor vannak együtt, amikor mindketten úgy akarják.

Az együttélés azonban teljesen más. Alkalmazkodni kell egymáshoz, egymás igényeihez. Tudni kell kezelni azokat a helyzeteket, amikor az igények, szokások, elképzelések eltérnek egymástól. Ez pedig komoly nehézséget okozhat olyan ember számára, aki végletekben gondolkodik, és nem igazán fogadja el azt, ha valami nem az ő elvárásainak megfelelően alakul. Megszokták azt, hogy pótlékot jelentenek a másik számára. Ez azonban megváltozott, ezzel együtt elmúlt az a feszültség, ami a megcsalásokból, a forró erotikából fakadt. Oldható szükségletet jelentettek egymásnak, nem pedig állandóságot.

Tűzijátékot nézni azért izgalmas, mert csak ritkán adódik rá lehetőség. Azonban ha minden áldott nap az égen cikázó fényekkel és folyamatos hangos robbanásokkal lennénk körülvéve, idővel idegesítőnek, majd unalmasnak találnánk. A tartós párkapcsolat, az együttélés is lehet izgalmas, ha csak időnként van részünk tűzijátékban. A szürke hétköznapok sodrásában sokszor csak arra tudunk gondolni, hogy mi vár még ránk, mit kell még tennünk. A túlélésért játszunk. Ebben a játékban ugyan megtanulhatjuk értékelni a társunkat, megtanulhatunk örülni annak, hogy nap mint nap mellettünk van, számíthatunk rá. Ehhez azonban tudni kell megélni az állandóságot, amihez el kell sajátítanunk az elfogadást, az odaadást, az elköteleződést. Mindazt, amit a „testi jó barátok” nélkülöznek.

Mindezt érdemes átgondolni és közösen megbeszélni. Feltenni a kérdést: mit jelent számomra a másik, és én mit jelentek neki? Milyen érzelmek fűznek hozzá?

S ami ez után szóba kerül: fontosnak tartják-e mindketten a kapcsolatot? Szeretnének tenni azért, hogy harmonikus legyen? Ha mindkét esetben igen a válasz, de elakadtak, és szeretnének segítséget kérni, érdemes felkeresni egy párterápiával foglalkozó szakembert.

Üdvözlettel

Herceg Attila