19 éves lány vagyok, és már egy és háromnegyed éve élek párkapcsolatban. A barátom 21 éves lesz lassan. Már 6 éve ismerjük egymást, az elején barátok voltunk. Minden rendben volt közöttünk, teljesen jól megvoltunk, közel lakunk egymáshoz, és nem is vitatkoztunk - egészen az első közös év utánig. Ugyanis a barátom anyukája kb. fél éve elkezdte babusgatni, egyfolytában ölelgetni és "Szívem, Drágám, Babám" néven szólítani a páromat. Azelőtt semmi probléma nem volt, jól megvoltunk és sokat beszélgettünk az anyósjelölttel. De ez engem
elkezdett nagyon zavarni, mert ahogy én szoktam hívni, úgy hívta ugye az édesanyja is, és utána nem jött a számra a becézés, mert azt a rossz érzést juttatta eszembe, amikor fölöslegesnek éreztem magam amiatt, hogy az anyja azt csinálja, amit normál esetben az ember párja. Először türelmes voltam, próbáltam megérteni, miért csinálják ezt - elolvastam sok pszichológiai írást, köztük L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve című könyvét is. A barátommal a viselkedésük miatt innentől kezdődtek a nézeteltérések és veszekedések. Az édesanyja mindig mindentől meg akarja védeni, köztük a második férjétől is, aki velük él. Egy rossz szót sem szólhat a páromra a mostohaapja, mert az anyja rögtön leállítja. Esélye sincs magának megoldania a problémáit, és kiállni magáért. Miért viselkedik így az anyja? Miért szólítja úgy? És miért viselkedik vele számomra nem normálisan? Volt, hogy feküdtünk az ágyban, odajött, és ráfeküdt, úgy ölelte meg, vagy megsimította az arcát, úgy, ahogy én szoktam. A barátomnak van egy huszonéves bátyja, aki visszahúzódóbb, nem annyira társas ember, és vele kevésbé olyan. Bár ő nem él otthon. Ezért lehet?

A párommal megbeszéltem már sokszor, hogy ez zavar, de azt mondja mindig, hogy nem vette észre, hogy úgy szólította őt. Ha pedig igen, és szóvá teszi az anyukájának, akkor ő és a mostohaapja mindig azt mondja, hogy 20 évig úgy szólította, és addig jó volt neki, meg hogy ő az anyja. De ez nem igaz, mert az első évünkben nem csinálta ezt. Ez ellen lehet valamit tenni? Hogy ne úgy viselkedjenek a felnőtt fiukkal, mint egy 13 évessel? Múltkor kiderült egy beszélgetésünkben a párommal, hogy ő konfliktuskerülő, nem szeret másokat bántani. De szerintem ez nem erről szól. Hanem arról, hogy nem áll ki magáért és a véleményéért. Nem meri megmondani az anyjának, mert fél, hogy megbántja. Emiatt viszont engem bánt meg. Nagyon nehezen
viselem már ezt a helyzetet, mindig gyomorideggel megyek hozzájuk.
Szeretném, ha valahogy meg lehetne oldani ezt a problémát úgy, hogy végül mindenkinek jobb legyen, mert nagyon szeretem a páromat, és elhagyni semmiféleképpen nem tudnám és nem is akarom. Mit tegyek? Hogy értessem meg vele és az anyjával, hogy erre nincs már szüksége? Hogy nem kell(ene) úgy viselkedniük egymással, és folyton megölelniük egymást, ha pár nap nem látják a másikat? Illetve felmerült egy olyan probléma is, hogy el akarják adni a mostani házukat, és erről a családból csak mi maradtunk tájékoztatás nélkül. Amikor rákérdeztünk, hogy miért, azt válaszolta az anyukája, hogy azért, mert semmi sincs lefixálva, ennek ellenére fel van már becsülve a ház értéke, és már ki is néztek egy másikat egy másik faluban. Mit akar ezzel elérni? El akar szakítani egymástól minket? Irányulhat ez rám?
Előre is köszönöm a segítségét és válaszát!

Kedves Kérdező!

A probléma, ami miatt megkeresett, összetett, ezért megpróbálom minél több irányból megközelíteni.

Ha rendkívül egyszerű és tömör választ szeretnék adni, azt mondanám, hogy ha a levelében említett dolgok (a becézés, az eltúlzott testi közelség, a túlvédés), illetve az ezekből származó konfliktus Önök között valóban zavarnák a párját, akkor neki kell kiállnia magáért, illetve kettejükért. Értelemszerűen Ön nem szólhat az édesanyjának azért, hogy ne becézgesse úgy, mint egy kisfiút, ne feküdjön rá, és hagyja, hogy megvédje saját magát.

Azt kérdezi, hogyan értesse meg a párjával, hogy neki mindezekre nincs szüksége. Egyrészről úgy gondolom, Önnek nem feladata az, hogy bármi olyat magyarázzon el számára, amit talán egyedül csak Ön gondol. Mondok erre egy példát: ha az Ön párja dohányozna, meglehetősen furcsán venné ki magát, ha Ön próbálná megértetni vele, hogy a cigarettázás nem jó neki. Az ő testéről, az ő egészségéről van szó. Úgy gondolom, hogy egy értelmes, felnőtt ember el tudja dönteni, mi jó és mi ártalmas neki, továbbá képes döntést hozni arról, hogyan cselekszik.

Másrészt miből gondolja, hogy ezekre neki nincs szüksége? Ha eltűri, és fikarcnyi ellenkezést sem tanúsít, azzal azt kommunikálja az édesanyja felé, hogy neki mindezekre igénye van.

Aki nem képes a saját életéről döntéseket hozni, kiállni magáért, az azt várja el, hogy mindezt mások tegyék meg helyette. Vagyis nem azért nem fog szembefordulni az édesanyjával, mert attól tart, hogy megsértené, hanem azért, mert ezzel a saját igényeiről kellene lemondania. Márpedig a kialakult, rögzült szükségleteinkről mindannyian nehezen mondunk le.

A konfliktuskerülés ebben az esetben abból a kényelemből fakad, miszerint mások elintéznek helyette mindent, neki mozdulnia sem kell. Ezért cserébe pedig elvisel néhány olyan dolgot, amit egyébként nem tenne. Mintegy ő kéri, hogy gyermekként kezeljék.

A fiú bátyjával minden bizonnyal azért nem így bánnak, mert ő fizikailag nincs jelen – ezzel is mutatva, hogy neki mások az igényei. Hozzáteszem, valószínűleg nem véletlenül költözött el.

Kérdéseire válaszolva: a fiú édesanyjának viselkedése nem feltétlenül Önre, pontosabban nem feltétlenül az Ön személyére irányul. Amíg a fiú engedi, hogy így bánjon vele, addig szinte tárgyként, saját tulajdonaként fogja kezelni az édesanyja – s bárki lesz a fiú mellett, fenyegetőnek fogja érezni. Minél inkább tart attól, hogy valaki el akarja szakítani tőle a fiát, annál több praktikát fog bevetni, hogy ezt meggátolja. Ezzel azonban megakadályozza azt, hogy a fia egészséges, felnőtt emberhez méltó életet éljen. Persze a felelősség továbbra is közös.

Üdvözlettel:
Herceg Attila