A férjem halála után 3 hónappal otthon, egyedül megittam 7 deci bort. Úgy éreztem, nem bírom tovább! Nem szoktam alkoholt fogyasztani, ezért szédültem, rosszul  éreztem magam, és lefeküdtem. Sajnos, teljesen váratlanul eljött hozzam a 16 éves leányunokám. Kimentem ajtót nyitni, és elestem. Nagyon bánt, hogy az unokám ilyen állapotban látott. A lányom pedig szemrehányást tett, és azt mondta, hogy ez mintául szolgálhat az unokámnak arra, hogy probléma-megoldásként ő is alkoholt fogyasszon. Véleményét szeretném kérni a történtekkel  kapcsolatban. Természetesen - mint írtam - sem a fenti eset előtt, sem azóta nem iszom alkoholt.

Kedves Asszonyom!

A veszteség-élmény okozta mély gyász állapotában teljesen természetes, hogy kétségbeesetten próbálunk menekülni a kilátástalannak hitt fájdalom elől. Fontos lenne, hogy a lánya inkább megértse, mi is okozhatta ezt a kivételes (!) reakciót az Ön részéről! De azt feltételezem, talán számára egyelőre könnyebb éppen ez elől menekülni - és haraggal, elutasítással reagálni, hogy megvédje magát a plusz tehertől, melyet apja elvesztése mellett az Ön érzéseinek elviselése jelentene.

Az emberiség, majd a pszichológia történetében is sokakat (pl. Elisabeth Kübler-Ross, Polcz Alaine) foglalkoztatott a veszteségélmények megértése. Fontos tudni, hogy ilyenkor mindannyian nagyon hasonló érzéseken megyünk keresztül, még ha a viselkedésünkben nagyban különbözhetünk is. Mindenki megél egyfajta tagadást: "ez nem lehet igaz! Biztosan valami tévedés történt!" - hiszen annyira felfoghatatlan, hogy akit szerettünk, nincs többé. Erős harag jelenhet meg, hiszen a tehetetlenség elviselhetetlen - dühünk ilyenkor szinte bárki ellen irányulhat, de persze valójában legtöbbször senki sem hibás... Majd következik egyfajta "alkudozás", mintha a szörnyű szembesülést ezzel el lehetne halasztani... aztán óhatatlanul eljön a szomorúság ideje, hiszen a léleknek időt kell hagyni arra, hogy eljusson oda: valami véglegesen megváltozott. Kedves halottunkkal mi saját magunkból is elveszítettünk egy részt, nélküle újra kell rendeznünk saját magunkat, kapcsolatainkat, életvitelünket. S ezzel lassan elérkezik a megbékélés, újrarendeződés szakasza, melyben minden a helyére kerül. A szakaszok sorrendje, intenzitása változó lehet, de hasonló érzéseket mindannyian átélünk.

Ahhoz, hogy ez a folyamat (mely normál esetben is legalább egy évet vehet igénybe!) a maga természetes, gyógyító módján történhessen, fontos a környezet támogatása, elfogadása, megértése. Korunkban és kultúránkban már igen kevés közösségi rítusa, hagyománya van a halálnak, a halottak elbúcsúztatásának, a gyászolók megtartásának. Ilyenkor tehát ezzel a "háttér-nélküliséggel" is meg kell küzdenünk... (Sajnos, az alkohol, mint az emberi kapcsolatokat pótló szer fogyasztásának annál inkább beépült a kultúrája).

Arról nem írt, hogy unokája hogy is reagált a történtekre. Lehet, hogy benne könnyebben társra talál majd? Egy nagykamasz szinte már felnőtt, ne aggassza Önt, hogy ezzel az egyetlen, különleges példával félresiklathatja őt. Kis szerencsével éppen hogy arra lehet alkalma a nagylánynak, hogy meglássa egy szerette szenvedését, elesettségét - és megpróbáljon ott lenni vele. Hogy ne az alkoholt kelljen választani...