Rengeteg kérdéssel fordulok Önhöz. 20 éves nő vagyok. Eléggé zárkozott típus vagyok, és ugyanakkor hatalmas önbizalomhiányban szenvedek. Életem során mindig próbáltam mindenkinek megfelelni, igazából ritkán mertem kinyilvánítani a véleményem mások felé. Mindig úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó másokhoz képest, mindig volt egy érzés bennem, ami mostanára hatalmassá növekedett. Olyan dolgok kavarognak bennem, amiket valójában én sem értek. Egyszerűen azt
érzem, hogy egy "Senki" vagyok. Egy magas fokú fájdalom lappang bennem, ami lassan-lassan felemészt. Kiskoromban mindig úgy éreztem, hogy a szüleim nem szerettek igazán. Ha beszéltem erről a témáról nekik, mindig cáfolták ezt. Bárkinek bármit mondtam az érzéseimről, soha nem értette meg őket senki. Mindenki azt mondja, hogy túlságosan túlreagálok dolgokat. Annyira tehetetlennek és magányosnak érzem magam, pedig emberekkel vagyok körülvéve. Mára már arra jutottam, hogy senkinek nem próbálom elmagyarázni, hogy mit érzek, mert tudom, úgysem értenek meg. Mindent magamba fojtok és mikor már nem bírom, sírva fakadok. Félek mások véleményétől. Összevissza beszélnek, de valójában soha nem értettek meg. Hogy tudjak megváltozni? Hogyan tudjak ebből a helyzetből kiszakadni? Hogy szerezzem vissza az önbizalmam? Régen egy erős nőnek hittem magam, de most már egy sebezhető, törékeny emberré váltam.

Kedves 20 éves nő!

Nagyon örülök, hogy levele megírásával megtett egy fontos lépést afelé, hogy saját kezébe vegye a sorsa irányítását - úgy tűnik, most érkezett el az az idő, amikor kezdi felismerni, hogy a saját felelőssége az, hogyan látja saját magát, az Önt körülvevő embereket és a világot. Ezt abból gondolom, hogy ezúttal célzottan, partnerként keres támogatást, és nem valaki(k)nek megfelelve próbál "valamilyen" lenni.

Lényeges, és valamilyen mértékben mindannyiunkat érintő kérdéseket feszeget. Érdemes-e, meg kell-e felelni mások elvárásainak ahhoz, hogy szeressenek? Ezzel valóban elnyerem-e azt a szeretetet, amire vágyom? Elveszteném-e, ha kinyilvánítanám a saját véleményemet? Vajon meg tudom-e egyáltalán fogalmazni a saját véleményemet?!... Miből érzem azt, hogy mások szeretnek, elfogadnak, megértenek? Akkor vagyok-e erős, ha mindent magamban tudok tartani, vagy ha képes vagyok megosztani másokkal fontos dolgokat - és meghallgatni őket is? Ezek mindegyike kibontásra váró önismereti téma, amelyeket így a serdülőkor végén, a fiatal felnőttkor kezdetén igazán fontos tisztába tenni. Önállóságunk kapcsolatokból bontakozik ki, énünket is korai (és későbbi) fontos kötődéseink lenyomatát hordozza - így nem szégyen, nem gyengeség ebben a munkában segítséget kérni. Egyéni pszichoterápiában, és/vagy önismereti csoportban megtapasztalhatja azt a társas közeget, olyan minőségű kapcsolódásokat, amelyekben képes lehet megtalálni a saját válaszait a kérdéseire.

Emellett érdemes lehet kicsit átkereteznie a gondolkodását: azt mintha jól látná, mit akar elhagyni. De mi felé menne? Mi érdekli, mi vonzza, mi okoz Önnek örömet, sikerélményt, mibe tud úgy belefeledkezni, hogy szinte megszűnik a világ? Ilyen tevékenységben bizonnyal pontosan azt az "ént" tapasztalja meg, akit szeretne minden más élethelyzetébe is "átcsábítani". Sok sikert hozzá!

Üdvözlettel

Benczné Simon Sarolta