Az iskolában azt tanultam meg, hogy buta vagyok, így a nagyon gyenge gimiben szerzett szerény érettségimmel nem tanultam tovább. Szakmát sem, mert ahhoz is butának tartom magam. Sőt magához a tanuláshoz is már. Pedig nagyon kellene egy munkahely. De ahhoz is butának tartom magam már egyszerűen. Még jogosítványom sincs. Meg sem próbálom, mert annyira butának tartom magam.
Sose volt párkapcsolatom. Arra is alkalmatlannak tartom magam. (Már a szextől is félek, amiben igazából nincs tapasztalatom ) Pl. Ilyesmivel is fordultam "szakemberekhez", de nem segítettek. (A szexualitást leszámítva.) Pont az nem megy, amit elvárnak, a cselekvés! Masszív öngyűlölet van, értéktelenség érzésével + a tehetetlenség érzése. Innen már csak lefelé visz az út. Sose foglalkoztunk azzal, hogy talán tanult tehetetlenségben szenvedek. Édesanyám gyógyíthatatlan beteg. Kivétel nélkül minden szakinak elmondtam, hogy anno disztimi szociális fóbiát diagnosztizáltak nálam. Azt írják erről, hogy már viszonylag könnyen és gyorsan nagyon jó eredményeket lehet elérni a gyógyításával (Eleve sértő, hogy minden betegség.) 20-25 alkalommal. Ez kb 1 év.
Soha senki nem foglalkozott ezzel! (Szerintem mára sokat javult, de még van gond.) Volt, aki rendszeresen elfelejtette az általa adott időpontot (mind az órát, mind a napot), vagy lemondta a találkozót, mondván, nekem nincs szükségem gyakori találkozásra. Volt akit felhívtam a következő napi találkozó miatt, és kiderült, hogy konferenciára megy. Ha nem hívom fel, nem szól, mert elfelejtett. A
következő napra adott időpontban a megbeszélt helyen megjelentem. Nem volt ott. Felhívtam, hát ő bizony elfelejtette az általa előző nap adott időpontot.
A terapeuta, akinél jártam, ha levélben közli velem, hogy rövid dinamikus terápiát folytat, akkor nem keresem fel. Levélben is megkérdeztem tőle, meg az első találkozáskor. Csak az ötödik alkalommal mondta el, amikor elküldött. Legalább fizettem 30 ezer forintot a közmunkás béremből. Igazi beképzelt, felsőbbrendű volt. Közölte velem, hogy erről ne beszéljek, mert ezt ő nem szereti hallgatni, arról meg ne, mert az nem érdekli. Inkább arról, hogy akarom megoldani. Ha tudnám, nyilván nem kérnék segítséget. Nem ajánlott senkit, hogy kihez lenne érdemes elmennem, noha kértem. Már a megkereső leveleket is így írom meg. Milyen módszerrel dolgozik, és ha nekem az nem jó, ajánljon valakit. Egy kivételével senki nem tette. Akit ajánlottak, az meg nem tudott fogadni. Ez az én formám. Volt akinél 50 ezret hagytam, és annyival küldött el, hogy keressek csoportterápiát. Mindegy, milyet!
Volt akinél csak négyszer voltam 24 ezer forintért. Az első 4-5 találkozó arról szól, hogy vajon tudunk-e majd együtt dolgozni. Megmondta nekem, hogy ő nem akar velem dolgozni, mert szerinte én nem értem, amit ő mond... Pont azok taszítottak el, akiktől segítséget reméltem. Akihez most eljárok (egy fiatal, a pálya elején jó nő) legalább emberszámba vesz, talán komolyan is, tisztességes, csak semmire nem mentünk még. Ugyanúgy nem tudom, mitől siklott félre az életem, és változatlanul olyannak tartom magam, amilyennek. Nem indult be semmiféle lelki, szellemi, mentális folyamat, aminek a hatására meg tudnék változni és ezáltal az életemet is meg tudnám változtatni.
Biztos fordítva ülök a lovon. Azt hittem, előbb a változás belül megy végbe, ami kihat a külsőre, a cselekvésre. Hogy előbb a gondolkodás, a magamról, az életemről alkotott kép változik és ezzel felvértezve tudok változtatni az életemen.
De akikkel találkoztam, ők pont a fordítottját várták el tőlem. Hogy cselekedjek, csináljam és akkor majd ennek hatására (mert nyilván sikerülni fog és ha nem, akkor is könnyű lesz a kudarcot feldolgozni) fog változni a gondolkodásom. A magamról alkotott kép, hogy buta vagyok, alkalmatlan, az nem számít. Ezzel nem foglalkoztunk. Majd a pozitív eredmények ezt elmossák. Bennem az van, hogy a dolgok nem sikerülhetnek, hogy képtelen vagyok rá. Ez az énképem.
Ami ennek ellentmond, azt nem tudom befogadni. Sose foglalkoztunk ezzel. Én meg pont azért nem tudok cselekedni, mert ilyen kép él a fejemben magamról.
Egyébként már a sikertől is félek. Mi van, ha képes vagyok rá? Akkor, hogy számolok el az életemmel, a sok elvesztegetett évvel? Hogy dolgozzam fel, hogy kimaradtam a csajozásból, a párkapcsolatból, a szexből, az oktatásból, az életről való tapasztalatszerzésből? Nekem kell mindenre rájönni, kitalálni, utánaolvasni, mert ha tudja sem mondja el.
Egy szerencsétlen, rakás szar vagyok, eldobtam a fiatalságom, nem éltem, szórakoztam, tanultam, dolgoztam. Kimaradtam mindenből. Nem tudom feldolgozni.
Ehhez kértem segítséget, de nem kaptam, viszont ehhez hozzájött a csalódásom a szakmában, az érzés, hogy kihasználtak, cserbenhagytak. Mégis merre induljak?