Az iskolában azt tanultam meg, hogy buta vagyok, így a nagyon gyenge gimiben szerzett szerény érettségimmel nem tanultam tovább. Szakmát sem, mert ahhoz is butának tartom magam. Sőt magához a tanuláshoz is már. Pedig nagyon kellene egy munkahely. De ahhoz is butának tartom magam már egyszerűen. Még jogosítványom sincs. Meg sem próbálom, mert annyira butának tartom magam.
Sose volt párkapcsolatom. Arra is alkalmatlannak tartom magam. (Már a szextől is félek, amiben igazából nincs tapasztalatom ) Pl. Ilyesmivel is fordultam "szakemberekhez", de nem segítettek. (A szexualitást leszámítva.) Pont az nem megy, amit elvárnak, a cselekvés! Masszív öngyűlölet van, értéktelenség érzésével + a tehetetlenség érzése. Innen már csak lefelé visz az út. Sose foglalkoztunk azzal, hogy talán tanult tehetetlenségben szenvedek. Édesanyám gyógyíthatatlan beteg. Kivétel nélkül minden szakinak elmondtam, hogy anno disztimi szociális fóbiát diagnosztizáltak nálam. Azt írják erről, hogy már viszonylag könnyen és gyorsan nagyon jó eredményeket lehet elérni a gyógyításával (Eleve sértő, hogy minden betegség.) 20-25 alkalommal. Ez kb 1 év.

Soha senki nem foglalkozott ezzel! (Szerintem mára sokat javult, de még van gond.) Volt, aki rendszeresen elfelejtette az általa adott időpontot (mind az órát, mind a napot), vagy lemondta a találkozót, mondván, nekem nincs szükségem gyakori találkozásra. Volt akit felhívtam a következő napi találkozó miatt, és kiderült, hogy konferenciára megy. Ha nem hívom fel, nem szól, mert elfelejtett. A
következő napra adott időpontban a megbeszélt helyen megjelentem. Nem volt ott. Felhívtam, hát ő bizony elfelejtette az általa előző nap adott időpontot.
A terapeuta, akinél jártam, ha levélben közli velem, hogy rövid dinamikus terápiát folytat, akkor nem keresem fel. Levélben is megkérdeztem tőle, meg az első találkozáskor. Csak az ötödik alkalommal mondta el, amikor elküldött. Legalább fizettem 30 ezer forintot a közmunkás béremből. Igazi beképzelt, felsőbbrendű volt. Közölte velem, hogy erről ne beszéljek, mert ezt ő nem szereti hallgatni, arról meg ne, mert az nem érdekli. Inkább arról, hogy akarom megoldani. Ha tudnám, nyilván nem kérnék segítséget. Nem ajánlott senkit, hogy kihez lenne érdemes elmennem, noha kértem. Már a megkereső leveleket is így írom meg. Milyen módszerrel dolgozik, és ha nekem az nem jó, ajánljon valakit. Egy kivételével senki nem tette. Akit ajánlottak, az meg nem tudott fogadni. Ez az én formám. Volt akinél 50 ezret hagytam, és annyival küldött el, hogy keressek csoportterápiát. Mindegy, milyet!
Volt akinél csak négyszer voltam 24 ezer forintért. Az első 4-5 találkozó arról szól, hogy vajon tudunk-e majd együtt dolgozni. Megmondta nekem, hogy ő nem akar velem dolgozni, mert szerinte én nem értem, amit ő mond... Pont azok taszítottak el, akiktől segítséget reméltem. Akihez most eljárok (egy fiatal, a pálya elején jó nő) legalább emberszámba vesz, talán komolyan is, tisztességes, csak semmire nem mentünk még. Ugyanúgy nem tudom, mitől siklott félre az életem, és változatlanul olyannak tartom magam, amilyennek. Nem indult be semmiféle lelki, szellemi, mentális folyamat, aminek a hatására meg tudnék változni és ezáltal az életemet is meg tudnám változtatni.
Biztos fordítva ülök a lovon. Azt hittem, előbb a változás belül megy végbe, ami kihat a külsőre, a cselekvésre. Hogy előbb a gondolkodás, a magamról, az életemről alkotott kép változik és ezzel felvértezve tudok változtatni az életemen.
De akikkel találkoztam, ők pont a fordítottját várták el tőlem. Hogy cselekedjek, csináljam és akkor majd ennek hatására (mert nyilván sikerülni fog és ha nem, akkor is könnyű lesz a kudarcot feldolgozni) fog változni a gondolkodásom. A  magamról alkotott kép, hogy buta vagyok, alkalmatlan, az nem számít. Ezzel nem foglalkoztunk. Majd a pozitív eredmények ezt elmossák. Bennem az van, hogy a dolgok nem sikerülhetnek, hogy képtelen vagyok rá. Ez az énképem.
Ami ennek ellentmond, azt nem tudom befogadni. Sose foglalkoztunk ezzel. Én meg pont azért nem tudok cselekedni, mert ilyen kép él a fejemben magamról.
Egyébként már a sikertől is félek. Mi van, ha képes vagyok rá? Akkor, hogy számolok el az életemmel, a sok elvesztegetett évvel? Hogy dolgozzam fel, hogy kimaradtam a csajozásból, a párkapcsolatból, a szexből, az oktatásból, az életről való tapasztalatszerzésből? Nekem kell mindenre rájönni, kitalálni, utánaolvasni, mert ha tudja sem mondja el.
Egy szerencsétlen, rakás szar vagyok, eldobtam a fiatalságom, nem éltem, szórakoztam, tanultam, dolgoztam. Kimaradtam mindenből. Nem tudom feldolgozni.
Ehhez kértem segítséget, de nem kaptam, viszont ehhez hozzájött a csalódásom a szakmában, az érzés, hogy kihasználtak, cserbenhagytak. Mégis merre induljak?

Kedves Kérdező!

Dacára a sok kudarcnak, mégis, mintha valami reményt éreznék leveléből, hiszen újra egy pszichológushoz fordult iránymutatásért. Ebbe a kis reménysugárba kapaszkodva próbálom megfogalmazni válaszomat a levelére. Nagyon nehéz, amikor kapcsolatainkban számtalan visszatérő, ismétlődő kudarcot élünk meg. A tapasztalat az, hogy ha gyakran találjuk magunkat hasonló helyzetekben, élünk meg hasonló csalódásokat, akkor abban nem csak a környezetnek, a segítőknek, pszichológusoknak van szerepe, hanem nekünk is. Hiszen a személyiségünk alakít, hoz létre bizonyos viselkedésmintákat, amikre a környezet reagál, így hat vissza ránk mindaz, ami belőlünk indult.

Ha hasonlattal élnék, azt mondanám, hogy az ember olyan, mint egy ház. Van alapja, ami bár nem látszik, mégis azon múlik, hogy össze fog-e dőlni a ház vagy sem. Ha van egy tünet, mint például a szociális fóbia, akkor, mint egy háznál, meg kell vizsgálni, hogy honnan ered a probléma. Ha maradunk a ház példánál: mondjuk mozog a kémény. Nem mindegy, hogy egy nagy vihar miatt düledezik, vagy mert rossz a ház alapja, és azért rogyott meg. Egy tünet is ilyen. Ha a probléma mélyen, a személyiség mélyén keresendő, nem lehet pár alkalom alatt helyrehozni. Hiszen nem csupán a kéményt kell megerősíteni, hanem az alapokig kell visszamenni. Ezt a feltevést erősíti az a sok egyéb nehézség is, amit leírt: motiválatlanság, az önmagam valakinek való megélésének képtelensége, az alkalmatlanság érzés, öngyűlölet, stb. Emellett írta, hogy az akarni tudás képességét is hiányolja magából, amit pedig a legnehezebb kezelni. Hiszen a terapeuta sem akarhat Ön helyett, és csak akarattal lehet változni. Ezek jóval nagyobb problémák pszichológus szemmel, mint egy szociális fóbia.  

Sajnálatos, hogy több rossz tapasztalata volt, mégis érződik, hogy van elszántság (akarat) Önben, hiszen a kevéske fizetését is terápiára költi, ami igen nagy motivációt jelent.

Azt érdemes tudni, hogy egy terapeutának nem az a dolga, hogy elmondja, hogy mi miért volt a múltban, és hogyan kell ezen változtatni, hanem kísér azon az úton, ami a változás útja lehet. Ezen az úton Önnek kell megtapasztalnia, hogy milyen nehézségek vannak, hogyan tudja ezeket kezelni. A terapeuta nem élheti az Ön életét, és nem is az a dolga, hogy egyetértsen, hanem, hogy utat mutasson. Aki minden szakmai követelménynek megfelelve végez terápiát, több mint tíz évig kell, hogy tanuljon, folyamatosan képezve magát, ami igen nagy anyagi ráfordítást is igényel. Sajnos ezért ilyen drága a terápia.

Ha jól értem, most elindult egy úton. Maradjon rajta, és térjen rá arra az útra, ahol meghallja mások észrevételeit, ahol őszinte mer lenni egy kapcsolatban (a terápiás kapcsolatban is). Figyelje meg, hogy mi történik ekkor! Most ez a legtöbb, amit tehet.

Üdvözlettel,

Kovács Réka