Egygyermekes anyuka vagyok... De gyerekesen viselkedem sokszor. Néha túl szigorú vagyok a 17 hónapos gyermekemmel, pedig nagyon szeretem. Néha hisztizek, üvöltök, türelmetlen vagyok. A párom (az apja) szerintem túl sokat vár el tőlem. Máshogy látjuk a dolgokat. Nem tudok mindig rendet tartani... stb.stb.  De a lényeg az egészben: hogy kezeljem a dühömet? Van erre mondjuk egy 5 lépéses módszer? Vagy valami olyan, amit gyerek mellett is  gyakorolhatok? Néha úgy érzem, hogy a mindennapok összefolynak... és én csak elrontok mindent. A szüleim mindig azt mondták, hogy egy selejt vagyok... egy hulladék. Sokszor bántalmaztak... a nagybátyám 5 évesen szexuálisan molesztált... hogy léphetnék túl az emlékeken? Mindenki a családból csak mosolyog,  mintha nem tettek volna soha semmi rosszat, mintha én tehettem volna mindenről... Szeretnék felnőni a gyerekneveléshez, felejteni..és nyugodtan, felelősségteljesen szembenézni a jövővel és nem hisztizni mindenért, mint egy óvodás... kérem, adjon pár tanácsot. Köszönöm.

Kedves Édesanya!

Nagy örömmel, egyben mély együttérzéssel olvasom a sorait. Az örömöm az érettségének és belátásának szólt, amivel anyai szerepében szeretne fejlődni - együttérzésem pedig a sorsának, aminek árnyékaival a mai napig küzd.

Jól látja: a dühe nem a gyermekének, de még csak nem is az ő viselkedésének szól - haragja, indulatai forrása sokkal mélyebben gyökerezik, egyrészt a saját élettörténetében, ami rányomta a bélyegét az önmagával és másokkal szembeni viszonyulására. Másrészt pedig egy sokkal aktuálisabb helyzetben, a párjával való nézetkülönbségekben.

Valóban elemi fontosságú, hogy a gyermeküket minél előbb képes, képesek (!) legyenek tehermentesíteni az érzelmi zűrzavar alól! Hiszen ő most fedezi fel, alakítja ki a belső világát, tanulja a kapcsolódás módjait önmagához és környezetéhez. Ezt a folyamatot a gondozók akkor tudják megfelelőképpen támogatni, ha saját érzéseiket kissé háttérbe szorítva (ugyanakkor hitelesen megélve) át tudják magukat adni a babának, vele tudnak tartani ebben a felfedezésben, felismerik, hogy mikor, mit és mennyit kell segíteni az érzelmek világában való eligazodáshoz. Az "elég jó" anya (a pszichológia ezt a kifejezést használja a tökéletesen megfelelő anya leírására!) tehát képes tartalmazni - elviselni, elfogadni - a gyermeke érzéseit, és oly módon visszatükrözni azokat, hogy a gyermek megélje azt is, hogy megértik, és ha kell, azt is, hogy lehet változtatni a nehéz érzéseken. Ahhoz, hogy egy anya így tudjon működni, ahhoz kell egy "elég jó" környezet - ami ebben a működésében őt támogatni tudja. Itt jön be az apa szerepe is!

Két utat látok fontosnak az Önök esetében. Az egyik, hogy Ön egyéni pszichoterápia keretében feldolgozza a múltbéli sérüléseket, ezáltal újrarendezhesse énképét, kapcsolatait. Ezáltal képessé válhat arra, hogy a jelenben legyen, a valóságban "lássa meg" gyermekét, őrá tudjon reagálni, ne a múlttal való küzdelem foglalja le az erőforrásait. Ehhez az Önben élő "gyermek" megvigasztalására, megnyugtatására, elfogadására is szükség van.

A másik, hogy foglalkozzanak a párjával a kapcsolatukkal, egymás felé való elvárásaikkal, igényeikkel, elképzeléseikkel a szerepeikről, együttműködésükről; céljaikról, örömeikről és fájdalmaikról - akár párterápia keretében is.

Sok kitartást és sikert kívánok a gyógyuláshoz, rengeteg örömet a családi élethez!

Simon Sarolta