2 éve vagyok a párommal együtt, jövőre házasodunk, 26 évesek vagyunk és már babázni is tervezünk. Imádjuk egymást, de van egy már-már állandó problémánk: a munka. Nekem fix munkahelyem van, 19 éves korom óta dolgozom, sose volt büdös a munka. Neki ez nagyon problémás. Az apja munkamániás, mindig is ezt látta, ő meg a másik véglet. Amikor megismerkedtünk, dolgozott, majd otthagyta az állását, 4 hónap szünet. Szülői segítséggel betették egy helyre, ahol fél évig bírta, mert nem voltak túl kedvesek a kollégák. Megint 4 hónap szünet, és folyamatos konfliktusok voltak köztünk a szerepek miatt. Én persze 8-9 óra munka után hazaesve csak a hibákat láttam meg. Mindenben próbáltam segíteni, önéletrajzot írni, keresni állásokat, de ő nem erőltette meg magát. Csúnya szóval is próbáltam elérni valamit, hogy értse meg, ez így nem megy hosszú távon, és nem adhatja fel mindig ilyen hamar. Lelkileg és testileg is megviselt már minket, hogy nincs meg a napi ritmusunk és állandóan veszekszünk. Annyira zavart már, hogy csak otthon ült, hogy nem telt el nap, hogy ne tegyem szóvá. Majd beadta a derekát, és elment dolgozni egy helyre, amit találtam neki, ahol újabb csalódás érte, beszólogatások, monoton munka. 3 hónap után újra itthon van. Nem tudja, hol a helye a világban, igazából lázadás is van benne, hogy mindenhol szemetek voltak vele eddig. Anyagilag sok segítségünk van és stabilak vagyunk, de dolgoznia akkor is kell. Tudja ő is, de neki nagyon nehéz lelkileg, mert nem tudja, mit akar csinálni, folyamatos csalódások, megalázások érték. 2 év alatt harmadjára munkanélküli és nagyon megviseli a kapcsolatot ez a helyzet. Most eljutottunk odáig, hogy magától keresgél, de úgy érzem, én még mindig jobban ráfeszülök a keresésre, és túl sok az elvárása. Hétvégén nem szeretne dolgozni, csak hétköznap 8-5-ig. Próbál egy új munkakört, irodai munkát keresni a szakmunkák után, így remélem, ha felveszik valahova, ebben öröme lesz.

Összességében félek, hogy hogyan alapítsak így családot valakivel, akivel évente ezen át kell esni. Én olyan típus vagyok, hogy ha beleőrülök is, szerzek munkát, csak mehessek dolgozni, de ő nem az a mindenáron típus. Tudom, hogy már nemcsak a férfiak a fő kenyérkeresők, de valakire, aki szeretettel teng-leng itthon, nem tudok felnézni. Nem tudom, mivel tudnék még segíteni neki, vagy hogy mit kellene tennem? Néha azt érzem, kemény vagyok, ő egyszerűen más típusú ember, de aztán úgy érzem, az élet kemény, neki is fel kéne nőnie...

Kedves Hölgyem!

Valóban jó lenne rendezni ezt a kérdést, mielőtt összekötik az életüket. Nem számíthatnak a szülők folyamatos segítségére, és főleg azért nem, mert ennek általában ára van. Aki támogat, az valamit vár cserébe, ami egy idő múlva már teher lehet. Egy férfi, aki a szülői támogatásból él, és még mindig az irányítja az életét, hogy a szüleivel szembeszálljon – nem felnőtt még. Úgy tűnik, mindig fontosabb volt másoknak, hogy párja dolgozzon, mint neki magának. A munkavállaláshoz kell egy valamennyire tisztázott jövőkép, ami felé érdemes elindulni. Csak azért dolgozni, hogy legyen munkahelyem – önmagában nem kielégítő. Beválhat a taktika, amivel próbálkozik, hogy egy ideig elengedi ezt a témát, és hagyja, hogy párja megtalálja a saját útját, motivációját. Adhat ultimátumot, de ez szakításhoz is vezethet, ha a párja ellenállása a szülei után Ön felé fordul. Segítség lehet a párterápia, ami segíthet a családi szerepek átgondolásában, az egymás iránti elvárások tisztázásában. Ennek keretében foglalkozhatnak a saját családjukból hozott mintákkal, hagyományokkal, és kialakíthatják saját, új szokásaikat. Ez segíthet abban is, hogy veszekedés nélkül tudjanak beszélni arról, hogy párjának mi a problémája a munkával kapcsolatban, és hogy ez miért zavarja Önt. Mostanában inkább online terápiát lehet kezdeni, de érdemes mielőbb elkezdeni. Szakembert a MIPSZI oldalain is találhat.

üdvözlettel

bárdos kata