22 éves nő vagyok. Évekig nem értettem, mi a gond velem, azt hittem, valamilyen szinten minden emberre igaz az, hogy mindig az kell neki, ami nincs. Azonban nálam ez az évek alatt drasztikus méreteket öltött. Csak olyanba tudok szerelembe esni, akit nem kaphatok meg, vagy aki rosszul bánik velem. Nem akarok tovább így élni.

Amennyire csak vissza tudok emlékezni, az összes férfival való kapcsolatomat ez jellemezte, egészen a kezdetekig. Kamaszkoromban voltak rövidebb  kapcsolataim, de ahogy megkaptam valakit, már nem is érdekelt, ezért mindig szakítottam. Később jöttek a komolyabb kapcsolatok. Az első alkalommal évekig együtt jártam az illetővel, őbelé eleinte szerelmes voltam. Senki sem értette, miért vagyok vele, mert lelkileg rengeteget bántalmazott engem, amitől én szenvedtem. Utána pár évvel lett egy másik barátom, őt szerettem valamelyest, de kikészített a pipogyasága és az összeférhetetlenségünk, ezért szakítottam vele egy év együttjárás után. Ezután egy olyan emberbe szerettem bele, aki évekig csak szórakozott velem, de végül semmi nem lett a dologból. Mai napig nem hevertem még ki.

Nemrég letisztáztam magamban, hogy ezentúl csak olyannal vagyok hajlandó foglalkozni, aki amellett, hogy megfelel a szempontjaimnak, jól bánik velem. Hosszas egyedüllét után elkezdtem együtt járni valakivel, akiben az összes létező tulajdonság, amit valaha is kerestem férfiban, megtalálható. Mindezek mellett nagyon kedves, udvarias, a tenyerén hordoz jóformán, ám ezekkel csak undort vált ki belőlem, akárhogy erőlködök, hogy megszeressem. Ezen a ponton megjegyzem, hogy eszem ágában sincs elhagyni őt, inkább azon szeretnék dolgozni, hogy levetkőzzem az érzelmi mazochizmusomat. Odáig már eljutottam, hogy a gyermekkoromban gyökeredzik minden. A szüleim sosem voltak házasok, apámnak volt egy másik családja is mellettünk, nem is lakott velünk, de sok időt töltött velem és nagyon
szeretett. Mai napig jó viszonyban vagyunk, bár elég ritkán látom. Azonban én sosem szerettem őt, világosan emlékszem erre. Valószínűleg a gyermeki pszichém így próbált megvédeni a csalódottságtól, de felnőttkorban mit lehet ezzel kezdeni? Sajnos az, hogy felismertem a helyzetet és azt, hogy miből ered, semmit sem segít. Már próbáltam magamnak bebeszélni azt is, hogy valójában nagyon szeretem, csak akkor hiányozna, de ez sajnos nem működött.

Egyébként másokat tudok szeretni. Az édesanyámat, a barátaimat, magamat kifejezetten  szeretem, csak a férfiaknál nem megy ez. Ahogy megkapok valakit, már nem tudok semmit sem érezni iránta, képtelen vagyok vágyakozni utána és szerelmesnek lenni. Mérhetetlenül el vagyok keseredve, mert úgy érzem, örök boldogtalanságra vagyok ítélve.  Mit tehetnék?

Kedves Fiatal Hölgy!

Egy jó hírem van, és egy rossz: nincs örök boldogtalanságra ítélve, de sok energiát és tudatos erőfeszítést kell arra fordítania, hogy változtasson. Tévedtem: van még jó hírem! Ön nagyon fiatal, továbbá láthatóan hajlandósága és érzéke is van az önismereti munkára. Ez nagyszerű! Máris jobban fest a helyzet.

A szeretetkapcsolat mibenlétéről, működéséről beépült mintáinkat nehéz meglátni, pontosan megérteni és megváltoztatni. Mindez csak kapcsolatok útján és segítségével lehetséges - pl. egy önismereti csoportban, vagy egyéni pszichoterápiás folyamat során. Mások visszajelzéseiből, a különféle helyzetekben megélt érzéseinek egyre érzékenyebb megfigyeléséből tudja majd feltérképezni, hogy hogyan is alakulnak a kapcsolatai? Pontosabban, hogy hogyan alakítja azokat Ön? Mik azok a jelzései, gesztusai, reakciói, amelyek adott módon hatnak másokra? Illetve, hogy mit vesz észre mások viselkedéséből, és annak milyen jelentéseket tulajdonít. Hiszen a társas világ működése nagyon sokszor egyáltalán nem egyértelmű. Mindenkinek egyéni feladata, hogy megtanuljon eligazodni ebben a „rengetegben”, és ezt csakis a saját tapasztalatai által kialakult értelmezési, jelentésadási rendszer alapján képes megtenni. „Átkódolni” ezt a rendszert odafigyeléssel, nyitottsággal lehetséges, olyan közegben, ahol a bizalom talaján biztonságérzet adódik ehhez az aprólékos, és sokszor nehéz és fájdalmas, de felszabadító munkához.

Mi az, amire valójában vágyik? Milyen formában képes felismerni és elfogadni azt másoktól? Mi az, amit ezért szándékosan megtesz? ...és vajon mi az, amivel valójában hátráltatja saját magát egy másik, fel nem fedezett, el nem fogadott vágy miatt?

„Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk”, írja Simone Weil. Vajon lehetséges-e bárkit teljesen, véglegesen megkapni, birtokolni? Szerintem nem. Egyre közelebb kerülni egymáshoz (közben önmagunkhoz) bizalomban, intimitásban, kíváncsian – izgalmas folyamat lehet, egy igazi közös kaland. Kívánom, hogy élje majd meg!

Üdvözlettel

Simon Sarolta