Egy érdekes kapcsolat rejtelmeibe szeretném bevonni, és tanácsát kérni. x hónapja megismerkedtem egy egyedülálló nővel. Az első beszélgetésünk is 7 !!! órásra sikerült, gyakorlatilag egész éjjel beszélgettünk telefonon. 4 nap múlva találkoztunk, és mondhatom, hogy
első alkalommal is szimpatikusak voltunk egymásnak. Mindketten megállapítottuk, hogy újat szeretnénk az életünkben, ő 41 éves nő, én 46 éves férfi vagyok. Mindketten eléggé habzsoltuk az életet előtte, és mondhatni nagy nevetések közepette beszéltük meg a különböző kalandokat, kis túlzással persze, a lényege az volt, hogy előtte nem kívántunk elköteleződni, ám most éreztük, hogy ez más.
Mondhatni álompár voltunk, ő szép és intelligens nő, jó állással, velem hasonló a helyzet, és bár az öndicséret….:) de mondhatom, hogy nemigen volt-van olyan nő, akit ha akartam, akkor ne kaptam volna meg. Kicsit talán féltékeny is volt emiatt. Viszont sosem kacsintottam félre, elmondhatóan komolyan vettem őt. Direkt nagyon soká jutottunk el az ágyig, közel egy hónap után. Frenetikus volt az első is, és a többi is.
Ezután a hölgy, nevezzük Évának, kb. egy hónap után közölte, hogy feltűnt egy régi kapcsolata, aki csak - elnézést - „ dugós” kapcsolat volt, és ő most választani kényszerül, de nyugodjak meg, mindenki nekem szurkol, barátok, barátnők, stb. Ez igen érdekes momentum, mert a szurkolást nem értettem, hiszen egyáltalán nem élt a barátok bűvkörében. Ez után egy héttel közölte, hogy nem engem választ, köszönjünk el. Nyugtáztam, és azt gondolom, férfiként elfogadtam, bár meg kell hogy mondjam, minden eddig kapcsolatomnál jobban beleszerettem, a további közös élet nem is volt kérdéses részemről. Egy hosszú telefonbeszélgetés közben mondta mindezt, mivel távol lakunk egymástól.
Ezután eltelt 3,5 hét, hogy nem találkoztunk, majd írtam egy levelet, hogy túltettem magam rajta, boldog vagyok, jól érzem magam a bőrömben, és ami szép volt, az elmúlt, legyen boldog. Szinte azonnal hívott, de elég hideg voltam vele. Még  aznap este írt levelet, hogy mindennél jobban hiányzom neki, rólam álmodik, velem kel, velem ébred, mindenről az eszébe jutok, és olyan utat mutattam neki, amire mindig is vágyott.
Mint írtam, mesze lakik tőlem, a találkozások rendszerint úgy zajlottak, hogy 2-3 napra mentem hozzá, és gyakorlatilag mint egy család, úgy éltünk. Én elég sok mindenhez értek, ő főzött, én pl. redőnyt javítottam, vagy fiókot, kivittem a szemetet, stb. Amíg együtt voltunk, állandóan azt hallottam, hogy ezt a törődést, odafigyelést, fontosságérzést egyetlen kapcsolatában sem kapta meg, nem is tudta, hogy így is lehet élni.
Az exeiről általában léhűtőként beszélt, semmit sem csináltak, mint egy szolga, olyan volt mellettük. Ez nekem is feltűnt, hogy nem tudta sokszor kezelni azt az odafigyelést, amit tőlem kapott. Nem tapadtam, nem vagyok olyan, és azt gondolom, teljesen normális módon éltük meg az ellenkező neműségünket. Ismét a család szót használom, simán tévézett, míg én olvastam, nem volt feszélyezett a légkör. Rendkívül sok spontán megnyilvánulása volt, amiből éreztem, hogy szeret, és kívánja a társaságomat, érintésemet, engem. Ezt egyébként többször meg is jegyezte, hogy eddig senkit sem bírt elviselni a lakásában, mindenki zavarta, és mekkora felismerés neki, hogy én nem, és teljesen természetes, hogy ott vagyok. Az alvásra ugyanez igaz, részemről is, gyakorlatilag évek óta az első nő, akitől nem mentem haza hajnal háromkor - ahogy elmondta, nála ugyanez a helyzet volt.

Ezután újra összejöttünk, és persze hogy folytattuk, bár részemről kicsit rosszabb szájízzel. Ez ismét egy hónapig tartott. Majd közölte, hogy én többet teszek bele, mint ő, és nem szeretné folytatni. Ezután most csak másfél hét telt el, és tegnap írt egy levelet, hogy
mennyire hiányzok, gyakorlatilag az előző levél sémájára, és hogy kissé félve írja, de talán folytassuk. Adalékként: kiváló a nemi életünk, intellektusban kb. egy szinten vagyunk, tudunk beszélgetni, és van téma. Társadalmi pozicionálásban is kb. egy szinten vagyunk, bár az eddigi barátai nagy autókkal jártak - én viszont vehetnék nagy autót, ha akarnék, remélem, érti, mire gondolok. Ezt nem külső kontrollnak élem meg, mindössze a mindenben illünk egymáshoz témakörhöz, bár a pénz nem érdekel, sőt, kimondottan hidegen hagy, a
boldogságot többre becsülöm.

Van 4 db kutyája és 1,5 macskája, az egyik befogadott. Az egyik macska, amikor nem vagyok ott, a lakásban van, amikor ott vagyok, akkor kirakja, mert tudja,  nemigen szimpatizálok azzal, hogy pl. szeretkezés közben figyelnek, de igaz ez a tévézésre, vagy csak egy vasárnapi ebédre is. Viszont hősként viselkedtem az állatait illetően, soha nem tettem szóvá, és mindig igyekeztem pozitívan szemlélni a dolgot, mert előttem lebegett, hogy ha egyszer összeköltözünk, akkor úgysem lesz ez tartható állapot. Sőt, a végén olyan is volt, egy egész délután bent volt macska, lakásban, mondhatni akklimatizáltam magam.

Szóval most itt járunk, hogy mennyire hiányzom neki. Bármenyire is szeretem, azt érzem, hogy ez már játék az én lelkemmel, és azt is, hogy amennyiszer visszahív, annyiszor hal meg bennem valami, és félek, hogy a végére egy érzés nélküli zombi leszek, aki állandóan ugrik egy kissé nárcisztikus ember első szavára. Magyarul az önbecsülésem és az egóm szenved kárt, bárha kívánom mint nőt, mint embert, mindent ami ő, de azt is érzem, hogy nem volna jó visszamenni hozzá. A "mindig adunk egy utolsó esélyt" szerintem itt nem játszik kategória. Éreznie kell, hogy nem játszhat egy másik ember érzéseivel csak úgy büntetlenül. És itt kerültem bajba, mert mi van, ha ezután boldogan élnénk, én meg elszalasztom a lehetőséget? Vajon a bizalom megvolna-e még, ami minden kapcsolat egyik alapja? Vajon szabad-e bízni ilyen előzmények után? Vajon nemcsak a téli depresszió, vagy egy egyéb olyan ok miatt szünetelünk, amiben tudnék segíteni neki? Vajon nem természetes reakcióként élem meg, hogy segítségre szorul, ezzel mintegy belehúzva engem egy vég nélküli játszmába? Mit javasol?