Az életemet beárnyékolja egy szörnyű titok, és sajnos nem tudok boldog lenni emiatt. Még nagyon fiatal voltam, amikor teherbe estem egy rövid kapcsolat alatt. A fiú idősebb volt nálam, és folyamatosan bántott szavakkal. Állandó ellenőrzések, féltékenységi rohamok. Már a pincérre se nézhettem rá, abból is óriási jelenet lett mindenki előtt. Sőt a családomtól is el akart tiltani, azt se engedte, hogy telefonon beszéljek a testvéremmel. El akart venni feleségül, de én csak szabadulni akartam tőle. Már bánom, hogy nem voltam elég erős, hogy már az első jelenetnél faképnél hagyjam. De aztán jött, és könyörgött, és elhitette velem, hogy nem érek semmit, és amire másfél-két hónap múlva szakítottam vele, már terhes voltam. Otthon nem mertem szólni, kerestem egy magánklinikát és már 4 hetesen megszakították  a terhességet. Nagyon megviselt lelkileg, és főleg a titok, a szégyen. És én katolikus vagyok, ott ez égbekiáltó bűnnek számít.
Egy évre rá megismertem a jelenlegi páromat, akivel 11 éve élünk együtt. Kezdettől úgy tudtam, egy régi betegségéből kifolyólag neki nem lehet gyereke, de én szerettem és nem igazán zavart. De a sors úgy hozta, hogy 26 évesen egyetlen egyszer nem védekeztünk, és újra terhes lettem. A párom bepánikolt, mert  fiatalon kemoterápiát kapott, és félt, hogy ez kihathat a babára. De én meg akartam tartani, és hittem abban, hogy az életem jobbra fordul. De a bűntudat nem hagyott nyugodni. Sokat gondoltam arra a babára, akit nem szültem meg, és aljasnak éreztem magam, mert úgy éreztem, soha nem tudtam volna őt szeretni. És ezek a gondolatok beárnyékolták a várandósságomat. Aztán 28 hetesen eddig tisztázatlan okok miatt meghalt a kisfiam a méhemben. Meg kellett szüljem. Évekig jártam terápiára, hogy fel tudjam dolgozni valamennyire. Aztán többé nem beszéltünk babaprojektről. Én belevetettem magam a munkába, és nem akartam újra megpróbálni. De 7 év után a párom szerette volna, ha újra belevágunk. Elmentem orvoshoz, mindent rendben talált, csináltattam pár vizsgálatot elővigyázatosságból, de a baba váratott magára. Több hónap próbálkozás után újra pozitív lett a teszt. De az orvos nem volt ilyen bizakodó. Kiderült az 5 héten, hogy üres a petezsák, és ez egy rossz terhesség. Nem akartam elhinni, összeomlottam, és csak sírtam napokon keresztül. Kaptam még 2 hetet, de az eredmény változatlan volt. Így már csak azt kellett eldöntenem, hogy tablettával, vagy orvosi beavatkozással vessünk véget a terhességnek. A tabletta mellett döntöttem.
Nagyon szeretnék kisbabát, de ennyi negatív dolog után már nem tudom, mit tegyek. Valahogy arra a furcsa dologra lettem figyelmes, hogy az abortuszom szeptember 8-án volt, a kisfiam elvesztése szeptember 18, és az utolsó vetélésem 28-án. Olyan mintha ez egy büntetés lenne, vagy talán a bűntudat miatti szorongás az, ami nem hagy nyugodni? Magamnak nem tudom megbocsátani azt, amit tettem, és ettől annyira szenvedek. Mit tegyek? Hogyan tudjak megbékélni a múltammal, és hogyan tudjak felkészülni lelkileg arra, hogy kisbabám szülessen? Hogy elhiggyem én is, hogy jogom van teljes életet élni, és jogom van a boldogsághoz...

Kedves Rebeka!

Nincs nagyobb fájdalom a gyermek elvesztésénél. Erre a fájdalomra nincsenek szavak akkor sem, ha egy helyzet kényszerített egy döntés meghozatalára, sem akkor, amikor a vágyik valaki gyermekre, de el kell őt veszíteni. A tapasztalatom az, hogy egy ilyen élethelyzet (több pedig hatványozottan) olyan érzéseket mozgat meg, amire nincsenek magyarázatok, mégha annyira vágyunk megnyugtató gondolatokra.

Az első döntésével kapcsolatban fontosnak tartom, hogy amikor arra kényszerül valaki, hogy megszakitsa a terhességét, az sosem a gyermekről szól. Hanem arról az élethelyzetről, ami akkor körülveszi. Nem a gyermekre mond ilyenkor nemet a nő, hanem arra az élethelyzetre, ami a gyermek érkezésével járna. Egy bántalmazó kapcsolat konzerválása egy gyermekre is pusztító hatással bír.

A gondolatok további részét azt hiszem, nem lehet anélkül értelmezni, hogy a hitet, a világ értelmezésének, szervezésének alapjait ne gondoljuk át. Ön büntetésként tekint a történtekre, ami számomra azt jelenti, hogy a döntése miatt a mai napig bűntudatot érez. És ennek a bűntudatnak a terhe Önt terheli, hiszen Önnek kellett meghozni a döntést a saját és az akkor megfogant gyermek érdekében. Ez igen nagy teher, ami sokakat egy egész életen át elkísér. Hiszen vannak olyan döntések, amikor két fájdalmas út közül kell választanunk, és igazán sosem nyugodhat meg a szívünk, hogy biztosan jól döntöttünk. Ön úgy érzi, hogy az Isten bünteti Önt a döntése miatt. Én azt tapasztalom, hogy a bennünk élő bűntudat tud akkora teher lenni, hogy annál még az is könnyebb, ha tudjuk, hogy valaki megbüntet minket, igy egyenlítve ki a természet rendjének a számláját.

A magam részéről elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy nincs magyarázat. Vagy egyszerűen csak vannak véletlenek. Hogy halandóként nem értjük, nem foghatjuk fel, hogy az élet hogy jön létre, vagy hogy múlik el. Hogy néha ott fogan élet, ahol biztosak vagyunk benne, hogy nem lehetne, és fordítva. Ennek a bizonytalanságnak a terhét talán nehezebb elviselni, mint azt, hogy van egy rendező elv, miszerint, ha “bűnt” követek el, akkor meg leszek büntetve, és a világ rendje helyreáll. Itt akkor pedig hosszasan értekezhetünk arról, hogy mi is a bűn, és vajon Isten akarhatja-e, hogy egy bántalmazó kapcsolatba szülessen gyermek. Nem tudhatjuk, ahogy azt sem, hogy az akkor négyhetes terhességből született volna-e gyermek.

Az élet alapvető értelmét megmozgató tragédiák nagyon sok kérdést felvetnek, és nem gondolom, hogy a fenti pár sorral alapvetően meg tudtam változtatni ezen fontos kérdésekről szóló érzéseit. Abban viszont bízom, hogy felmerül, másként is lehet a történtekre gondolni, és ez enyhíthet a fájdalmán. Ha úgy érzi, hogy ez kevés, keressen fel bizalommal pszichológust.

Üdvözlettel,

Kovács Réka