Bonyolult kérdéssel fordulok Önhöz, és már régóta tervezem, hogy felkeresek személyesen egy pszichológust, amint újra Magyarországon élek majd (hónapokon belül), Önt csak annyira szeretném ezzel zavarni, hogy megtudjam, mekkora a probléma.

24 éves vagyok, és amióta csak az eszemet tudom, "fantáziálok". Ez nyilván most teljesen átlagosan hangzik, hiszen gyanítom, mindannyian álmodozunk és képzelgünk olykor, azonban nálam ez egy kicsit más jellegű. Körülbelül 9-10 éves koromban jöttem rá (gyerekként, tinédzserként nagyon rajongó attitűd volt rám jellemző sztárokkal, sportolókkal szemben), hogy simán ki tudok lépni az általam nem szeretett otthoni, családi burokból egy másik világba, ezért kialakítottam egy saját, mesterséges családot az elmémben az általam leginkább kedvelt, szeretett sztárok közül... naponta "bemenekültem" ide, és ez valahogy egyszerűen a részemmé vált. Olyannyira, hogy még most, 24 évesen is a mindennapjaim részét képezi. Ha van egy kis szabadidőm, lazítok, egyedül vagyok, szinte kivétel nélkül elmegyek az én kis saját magam által kreált világába, ahol az általam kedvelt (azóta már cserélődött) színészekből, sportolókból vár egy család (az egyikük én vagyok ráadásul...), és különböző élethelyzeteket szimulálva, előadva, egy nagy és végtelenül boldog, kiegyensúlyozott családban élek. Ez engem elképesztően megnyugtat, de ugyanakkor stresszel is, folyamatosan bűnösnek érzem magam, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez teljesen abnormális, azonban ha fel kellene adnom, úgy érezném, az
identitásom, az énem egy részét kellene elhagynom, annyira az életem részévé vált ez az egész az évek alatt.

Ahogy mondtam, teljesen tisztában vagyok vele, hogy ez nem normális, ez nem okés, és nyilván az okát is sejtem, hogy miért alakult ez így, de miközben furdal a lelkiismeret, hogy nem szabadna ezt csinálnom, egyúttal annyira jó érzés is, miközben folyamatban van, ez engem megnyugtat. Viszont az is világos, hogy ez káros a valós életemre, néha úgy érzem, inkább az agyamban élem szívesebben, mint a valóságban azt, ami van. És alapvetően szeretném, ha ez nem lenne így, viszont önmagamban, egyedül nem tudok ezzel felhagyni, nem tudom leállítani, szeretném, ha valaki segítene benne.

A kérdésem az lenne, mennyire súlyos a probléma, van-e ennek valamiféle pszichológiai elnevezése, és lehet-e rajta segíteni (mert nem akarom, hogy ez így maradjon, gyerekként még akár okés is lehet, de felnőttként ez már gond).

Ha szeretné, hogy kicsit részletesebben körülírjam a dolgot, szívesen megteszem.

Válaszát előre is köszönöm,
G

Kedves G!

Rendkívül fontos elv, hogy levélben sosem diagnosztizálunk. Ahhoz, hogy megbízható képet kapjunk, és szükség esetén javaslatot tehessünk terápiás eljárásra, elengedhetetlen a személyes találkozás a kliensekkel.
Tény, hogy felgyorsult világban élünk, s törekszünk a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb úton elintézni dolgainkat, ám ha valóban hatékony segítséget szeretnénk (márpedig a lélek dolgai rendkívül összetettek, s emiatt alapos figyelmet igényelnek), sem a diagnosztikai, sem a terápiás folyamat nem lehet elkapkodott.

Azt sem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy egy felvázolt probléma tekinthető-e lélektani értelemben véve patológiásnak – ennek is szigorú feltételei vannak. Az Ön esetében azt is mérlegelni kell, hogy a legnagyobb nyomást maga a fantáziavilág, vagy a társadalmi normáknak való megfelelési vágy okozza. (Egy adott mentális probléma esetén figyelmet kell fordítanunk az aktuális társadalmi környezetre és annak normáira, hiszen ezek is tényezői annak, hogy reális problémáról beszélünk-e.)

A fent ismertetett okok miatt is kerülöm azt, hogy a (kérdéses) problémát nevesítsük. Segíteni természetesen lehet, de ahhoz először fel kell tárni magát a hátteret. Bátran forduljon szakértőhöz!

Üdvözlettel:
Herceg Attila