Nagyon nehéz döntéshelyzetbe keveredtem, amit úgy érzem, hogy nem tudok megoldani. 24 éves vagyok és kb. 2 hónapja vetettem véget az 5 éve tartó párkapcsolatomnak. 22 év korkülönbség volt köztünk, ami mindig szerepelt a gondolataim között, de egészen idáig nem okozott különösebb problémát. Ő külföldön él, és az utóbbi 3 évet én is ott töltöttem, összeköltöztünk. Természetesen voltak problémák, konfliktusok köztünk, amik akkor nagyon zavartak, most visszagondolva már
nem érzem őket annyira égető problémáknak, amiken ne lehetne változtatni. Ahhoz, hogy így döntöttem vele kapcsolatban, hozzájárult, hogy az utóbbi időben rendszeres téma volt köztünk a gyerekvállalás. Nincs még gyereke, de már nagyon szeretne, és lehetőleg minél hamarabb, hiszen a korából adódóan sokáig már nem várhat. Én viszont még nem érzem magam késznek a gyerekvállalásra az idő legnagyobb részében... néha rám tör az érzés, hogy jó lenne vele családot alapítani, és a képzeletemben nagyon is tetszetős a gondolat (attól a gondolattól, hogy esetleg mástól legyen gyereke, kiver a víz), viszont mégsem érzem úgy, hogy ezt a valóságba is lenne erőm átültetni. (Azóta ezt megbeszéltük, és azt mondta, hajlandó lenne rám várni, amennyit csak szeretnék, ha visszamegyek). A gyerekvállalásból eredő konfliktusok miatt kialakult bennem egyfajta szorongás és a korkülönbségtől is egyre jobban kezdtem megijedni. Mi lenne velünk 20 év múlva? Amikor én 44 leszek, ő pedig 66... vagy esetleg még később... amikor én még javában élvezném az életet, de tőle 70 évesen már nem várhatom el, hogy azzal az energiával létezzen mellettem, ami engem 50 évesen kielégítene. Félek attól, hogy egyedül maradok, vagy ha ő itt lenne mellettem, akkor is egyedül érezném magam, mert a korkülönbségből adódóan egészen más életet fogunk élni, amiben már nem feltétlenül tudunk majd partnerek lenni egymásnak. Ha valóban ezt érezném, akkor már nem tudnék tenni ellene, mert annyi idősen nem hagyhatnám magára, nem is tudnék ilyet tenni. Félek attól, hogy benne ragadok egy olyan életben, amin már később nem tudok változtatni, és már nem leszek benne boldog. Ugyanakkor nagyon szeretem is őt... határozott, talpraesett, tapasztalt, bármilyen helyzetben rögtön feltalálja magát, és ezeket a tulajdonságokat egyszerűen nem tudom összepárosítani velem egykorú fiúkkal. Nem tudom elképzelni magam huszonévesekkel, akik korban hozzám illenének, mert az én szememben az a férfi, aki olyan, mint ő, és erre nem találtam még egyetlen példát sem a fiatalabb korosztályból. Ennek ellenére, az utolsó 1-2 hónapban találkoztam valakivel (aki viszont fiatalabb még nálam is), és újra megcsapott (5 év után először) az újdonság varázsa és a szenvedélyes vonzalom szele...

Amikor azt a döntésemet meghoztam, hogy hazaköltözöm, igyekeztem ezt a fiút elkülöníteni a döntési folyamattól, mert még véletlenül sem akartam, hogy befolyásoljon, de egy kicsit úgy érzem, hogy ez nem sikerült. Volt egy futó kalandom vele, de semmi komoly nem lett belőle (lehet, hogy lehetett volna, de a korából adódó kiszámíthatatlansága stb. elvette a kedvem). A barátommal 5 év után a szenvedély egy kicsit alábbhagyott, és inkább a biztonságot, kötődést, mély szeretetet jelentette. A fiú pedig az újdonságot, izgalmat, szenvedélyt, ami egy kicsit megbolondított. Sokszor gondolkozom, hogy ha nem találkoztam volna ezzel a fiúval, akkor lehet hogy el sem jöttem volna az egyébként jól működő kapcsolatomból, de
találkoztam vele és eljöttem - tulajdonképpen a semmiért. Felmerült bennem a kérdés, hogy hosszú távú párkapcsolatokban, mindnél a kezdeti izgalom és szenvedély átalakul majd idővel biztonságos és megszokott kötődéssé, ami nem baj... de mindig megbolondítja a feleket az ilyen izgalmas kalandok lehetősége? Ha ez így van, akkor hogyan lehetséges életen át tartó hűséges kapcsolatban élni, anélkül, hogy ne azt érezze az ember, hogy valami izgalmas és élettelteliről lemarad?
A barátommal beszéltem azóta néhányszor és ő még visszavárt, de most már azt mondja, hogy ő elengedte, túl sokat hezitáltam, és most már nem akarja velem folytatni. A remény még él bennem, hogyha nagyon gyorsan meggondolom magam, akkor talán újra tudnám vele kezdeni, de őszintén szólva tényleg nem tudom eldönteni, mit akarok. Szeretem őt, és hiányzik nekem, de meg vagyok rémülve a korkülönbségtől... vagyis attól, hogy mi lenne velünk sokkal később.

Jelenleg nagyon magányosnak érzem magam és nem vagyok jól... nem tudom, mit kellene tennem, megpróbáljam folytatni vele és fogadjam el a korkülönbséget (hiszen nem tudhatjuk, mi történik 20 év múlva, az is lehet, hogy meg sem érem), vagy próbáljak meg új életet kezdeni... rengeteget dilemmázok ezen, de egyszerűen nem tudok egyről a kettőre jutni. Némi tanácsért és segítségért igazán hálás lennék... köszönöm szépen előre is!

Kedves Levélíró!

Bár Ön viszonylag sajátos helyzetben van - kérdései mégis csak részben szólnak a két évtizedes korkülönbségről; jobbára alapvető, mindenféle párkapcsolatban előjövő elköteleződési dilemmákat érintenek. Köteteket tele lehetne az ezeken való merengéssel írni - de egyrészt már megtették előttem mások. A párkapcsolatok életciklusairól, a folyamatosan átalakuló szerelemről, szeretetről, az apjuk-korú férfiakat választó nők mozgatórugóiról, a jövő vélt fenyegetésében az aktuális gondokat lekicsinylő működésről, az egymással, vagy egymástól elfelé fejlődésről, a "harmadik" belépésének jelenségéről remek, igényes, mély írásokat találhatni hazai és külföldi pszichológus szerzőktől.

Másrészt inkább arra a részre lennék kíváncsi (s ezzel az Ön kíváncsiságát is ez irányba szeretném felkelteni), amiről nem, vagy csak érintőlegesen ír. 19 éves volt, amikor összejött egy 41 éves férfival. Tinédzserkorának éppenhogy a végén... milyen tapasztalatokat szerzett vajon korábban? És milyen tapasztalatokra vágyhatott még, amik aztán már nem voltak összeegyeztethetőek egy ilyen, (túl?) korán komollyá váló párkapcsolattal? Hogyan ismerte meg ezt a férfit? Hogyan alakult a kapcsolatuk? Mi vonzotta benne - és viszont? Hogyan hatottak egymásra? Akkor, a legelején, hogyan voltak meg Önben a mostani kétségek csírái...? Illetve: Ön milyen párkapcsolatot képzel el magának, amelyben elégedetten, biztonságban, örömmel (vagy másképp, amire Ön vágyik) tudna létezni? Mennyire nyílt alkalma kipróbálni ilyen és olyan kapcsolódásokat? Milyen céljai vannak, milyen elképzelései az életről? Mennyire közösek ezek a (volt) párjával?

Tetszik vagy sem, de a mai világ nem a korai elköteleződésé. De mivel elköteleződésre mégis szükségünk van, erre a kihívásra az önismeret mélyítésével, a tapasztalatszerzés adta nagyobb tudatossággal tudhatunk felelni. És bízni abban, hogy e folyamat során az érzéseink is érnek, és a megfelelő partnerhez való kapcsolódást támogatják majd...

Egyvalamit határozottan tanácsolok: ne hagyja sürgetni magát. Nem véletlenül jött el! Adjon időt magának. A visszahőkölés is természetes, hiszen egy válságba került kapcsolatnak is vannak értékei, amit fáj elveszíteni. Pár alkalmas konzultáció is sokat segíthet abban, hogy tisztábban lássa a döntési helyzetét, bátran keressen fel tanácsadó, pszichológus szakembert.

Üdvözlettel:

Simon Sarolta