15 éves nevelt fiammal kapcsolatban szeretnék egy kérdést feltenni. 10 éves kora óta nevelem a párommal, aki az édesapja. Az édesanyja elhagyta, nagyon keveset foglalkozik vele. A gond az, hogy a gyereket csak a számítógép érdekli (napi 15-17 óra, ha nincs iskola), és csakis akkor tartózkodik a családdal, ha enni kell. Amennyiben kilépünk a házból, mindent felfal a hűtőből, legyen az a másnapi ebéd vagy bármi. Anyukája néha megjutalmazza egy egész tasak édességgel, amit max. 1 óra leforgása alatt el is fogyaszt. Velünk már csak akkor hajlandó jönni bárhova is, ha olyan ünnepélyrol van szó, ahol sok az étel. Ezenkívül nagyon görcsösen viselkedik idegenek jelenlétében, a megszokott emberek, a család meg az osztálytársak között nagyon szemtelen, érzéketlen és önző módon nyilvánul meg. Mintha nem lennének emberi érzései.
Az én kerdesem az lenne, hogy mivel apukája nem engedi, hogy bizonyos szinten korlátozzam a függőségeiben, és hallani sem akar a pszichológus segítségéről, mit tehetek én, mint nevelőanyuka, hogy valamilyen szinten kisegítsem ebből az állapotból? Természetesen az apuka nagyon szereti a gyereket, de mivel az anya elhagyta, azzal próbálja kompenzálni, hogy nem szeretné még jobban bántani a gyereket, így nem léteznek korlátok sem.
Koszonettel: Emese

Kedves Emese!

Úgy látom, Önnek a nevelt fia érdekében inkább a férjével, mint közvetlenül a fiúval van dolga. Szüksége lesz a leveléből is látható érzékenységére, sok-sok türelemre, kitartásra, női bölcsességre, „praktikákra”, erőre... hogy mi a teendő? Férjét, az apát rávezetni arra, hogy mit tud ő tenni a fiáért – mit kell megtennie szülőként érte. Mi az, amit csak ő tehet meg, senki más! Ráébreszteni őt, hogy képes is erre, és lehetnek eszközei, amiket még nem talált meg.

Ehhez először látnia kell, és jobban értenie, mit élt végig, mit él meg a fia: szülei kapcsolatának megromlását, a két legszeretettebb ember szétválását, a biztonságot jelentő család szétesését – mindezt a saját természetes „szétesés”, azaz a kamaszkor küszöbén. Édesanyjával való kapcsolata ritkán, kiszámíthatatlanul érkező édességcsomagokra szűkült. El kellett fogadnia egy "mostohát", akivel való kapcsolata az édesanyjával rivális – főleg, ha még édes is az a mostoha... örömei az étel és a játék tehát. Mindez otthonos terep, nem kell tartani a társas helyzet rengeteg fenyegetésétől, bizonytalanságától, az emberi kapcsolatokban rejlő kiszolgáltatottságtól.

Az apja például úgy tud neki segíteni, ha felállít korlátokat – határozott, tiszta kereteket, amikbe lehet kapaszkodni is, ha kell. Amikkel lehet vitatkozni, alkudni – fejlődni. Továbbá azzal is, ha a lehetőségekhez mérten segíti az édesanyával való rendszeres (nem feltétlenül gyakoriságában, de kiszámíthatóságában!), minőségi kapcsolattartást – ez egyelőre még az ő felelőssége is! Még tovább: ha példát mutat abban, hogy az élet örömeit milyen mértékben, arányban érdemes élvezni – hogy még valóban élvezet legyen, és nem „függőség”. Töltsenek tartalmas, „pasis” időt ketten!

Ez a gyerek ki van éhezve, a szó legszorosabb értelmében: olyan kapcsolatokra, amik megbízhatóak, teherbíróak, tartalmasak, igaziak. Súlyos hiányai vannak, amit még most, az utolsó pillanatban fel kell tölteni ahhoz, hogy önállóan képes legyen majd ilyeneket kialakítani. És akkor már remélhetőleg „csak” olyan „normális” kamaszproblémák lesznek vele, mint hogy napokig ki se lehet robbantani a gép elől (közben elképesztő módon fejlesztve önmagát!), és nem szívesen megy családi programokra (van elég dolga saját magával, belül)...

Üdvözlettel

Simon Sarolta