15 éves fiam a napokban mondta el, hogy a fiúk vonzzák. Esténként róluk fantáziál, szexuálisan ők érdeklik. Ez a helyzet állítása szerint mintegy 2 éve tart. A lányokat is szépnek tartja, de szexuálisan nem tartja őket vonzónak. Még igazából nem kezdett el kamaszodni, külsején nem sok változás történt az utóbbi 2 évben, korosztályához képest nem látszik rajta, hogy már 15 éves. Kérdésem, hogy várható-e változás a kamaszkor hatására (hormonális változások), vagy ez az érzés csak tovább erősödik? Egy aggódó szülő

Kedves Aggódó Szülő!

Levelének számomra az első és legfontosabb mondanivalója, hogy kamasz fiával olyan kapcsolatban van, amelyben ő képes Önnek ilyen mélyen megnyílni, és ennyire életbe vágó kérdésekről őszintén beszélni, vallani – ez csodálatos ajándék, amire méltán lehet büszke! Nagyon fontos, hogy a személyiségalakulásnak ebben a kitüntetett időszakában a kamasznak legyen kihez fordulnia, mert igazán embert próbáló helyzetekbe tud kerülni – mint ahogy az Ön fia is.

A szexuális preferenciák kialakulását sokféle tényező határozza meg, de ezek között (ha van is), a hormonális változások szerepe a legkevésbé jelentős… sokkal inkább az élet során felhalmozódó kapcsolati tapasztalatok, társas helyzetekben megélt élmények túlnyomórészt tudattalanul működő, korántsem racionális módon összegződő befolyásáról van szó. Meg persze arról, hogy a pubertás a próbálkozások időszaka is: a felnőtt világ számára olykor hajmeresztő, „vad”, érthetetlen dolgok történnek a kamasszal – de ennek pontosan most van itt az ideje. Ami a szexualitást illeti, az Ön fia most lép abba az életkorba, amikor lassan elkezd majd a gyakorlatban is próbálkozni, élményeket szerezni – ennek saját bőrén megélt tapasztalata és a kortárs közösség hatása nagymértékben formálja majd őt e téren is. A homoszexualitás megítélése pedig igen kényes kérdés, legfőképpen annak társadalmi elfogadottsága miatt – hiszen olyan szélsőségesen lehet ehhez a kérdéshez viszonyulni, az „ágyban mindent szabad, ami a másiknak nem árt”-tól a homoszexualitás veszélyes, üldözendő betegségnek bélyegzéséig… ezért nehéz elfogadni legfőképpen saját magának, ha valaki ilyen úton indul el. És aztán úgy végigmenni rajta, hogy szabadon fejlődhessen, lehetőségeit igényeihez mérve, és lehetőleg minél kevesebbet sérüljön.

Freud úgy határozta meg az egészséges embert, mint aki „képes szeretni és dolgozni” - ha a heteroszexualitástól eltérő ízlés egy egyébként produktív, kiegyensúlyozott élet része, akkor innen nézve ezzel nincs nagy baj, nem igaz? Hiszen a szexualitás azért a mi kultúránkban alapvetően magánügy: a lényeg, hogy olyan felnőtt életet tudjunk kialakítani, amelyben az örömszerzés különféle formái nagyobb kompromisszumok nélkül megvalósíthatók. Olyan társas környezetben legyünk, amelynek tagjai elfogadnak bennünket, ahogy vagyunk.

Nos, konkrét kérdésétől kissé elkalandoztam – de fontosnak tartottam, hogy tágabb perspektívába helyezzük ezt az egyébként igen személyes kérdést. (Egy kicsit így: „Igen, változhat, de vajon ez, ennyi a valódi kérdés?”)

Kívánom a fiának, hogy találja meg a saját útját, ami egy kiegyensúlyozott, örömképes felnőttséghez vezeti majd; Önnek pedig, hogy végig ott tudjon lenni mellette, amennyire neki szüksége van erre.

Simon Sarolta