32 éves egyedülálló nő vagyok, van egy 14 éves fiam, nyolcadik osztályos tanuló. Tulajdonképpen születése óta egyedül nevelem, így szorosabb a kapcsolatunk, mint egy rendes családban, de semmi kirívó, rendellenes dologra ne gondoljon. A problémám a következő: még mindig fogja a kezemet az utcán. Ill. nem probléma, mert én nem bánom, jólesik, de azt látom, hogy ekkora és ennyi idős gyerek már nem teszi ezt. Valójában, ha kívülálló lát bennünket, mérete és viselkedése alapján a páromnak is nézhető (180 cm magas, fess, sportos fiatalember). Ugyanez vonatkozik arra is, hogy utcán ölelkezünk (pl. buszra várva). Egyik sem zavar, de tudom, hogy nem helyes már. Ezek szerint őt sem zavarja. Nem szeretném, ha elutasításomra azt hinné, hogy le akarom rázni, kellemetlen a közelsége, szégyellem vagy nem igénylem a szeretetnek ezt a formájú kimutatását tőle.  Ami szerintem még ide tartozó, a helyzethez fontos információ, hogy enyhén mozgássérült (bal lábát húzza). Emiatt kisebb korában ragaszkodtam hozzá, hogy fogja a kezemet, mert könnyen elesett. Mit tehetnék, hogy ne érezze magát eltaszítva az elutasításomra? Vagy lehet, hogy nem is kéne elutasítanom? Ebben kérném ki a tanácsát, véleményét. Köszönettel!

Kedves Édesanya!

Szöget ütött a fejembe, hogy vajon mi is indította Önt a levele megírására. Azaz: mitől fogalmazódott meg Önben mégis az, hogy a kötődésnek ezek a látványos jelei "problémát" jelentenek? Az a benyomásom, mintha ez egy kívülről jövő vélemény, megítélés lenne, és nem a sajátja. Ugyanakkor megjelenik a saját vívódása is e kérdés kapcsán: jól is esik Önnek, de látja, hogy a fia kortársai már többnyire másképpen viszonyulnak a szüleikhez. Más az, amit "tud", és más, amit érez.

Az első fontos lépés valóban az, hogy saját magában elrendezzen, letisztázzon olyan kérdéseket, amelyek kapcsolatban állnak ezzel a helyzettel, a fiával való viszonyával. Vajon hogy alakult, hogy Önnek e sok-sok év alatt, méghozzá ilyen fiatalon nem lett új párkapcsolata? Az anya mellett álló férfi (ha nem is az édesapa) segíthet olyan érzelmi egyensúly kialakításában, amelyben az anyának nem "kell" a fiában támaszt, partnert, párt keresnie sem érzelmileg, sem más módon. És viszont: ha a felnövő kisfiú lát férfit az anyja mellett, természetes módon válik le az anyával való közelségről, és fordul a külvilág felé - hiszen egy fontos pozíció be van töltve, nem kínálkozik felé. Ez a folyamat "egy rendes családban" a gyermek 4-5 éves kora körül lezajlik!

Ön elkezdte azt érezni, hogy most már az szolgálná a fia érdekét, ha egészséges módon eltávolodna Öntől. Ez fájdalmas is, veszteség is - de az ő boldogulásának egyetlen lehetséges módja. A madarak ki is lökdösik a fészekből az utolsóként maradó fiókákat - ösztönösen érzik, hogy meg kell tanulniuk repülni, s ha máshogy, maguktól nem akaródzik, hát ezzel segítik őket. Önnél most egy kicsit "elő kell bányászni", ami nekik magától jön: akkor fogja tudni szeretettel eltávolítani a fiát, ha Ön megbékél azzal, hogy így kell lennie.

A körülmények nem könnyítik meg a Maguk dolgát: hiszen "ki marad Önnek", ha a fia "elhagyja"?... illetve: kitől tanulhatná meg a fia, hogyan kell önálló férfivá érni? Mindkettejük előtt nagy feladat áll tehát, és mindkettejük előtt nagy lehetőségek. Kívánom, hogy egyre inkább tudjanak majd élni velük! Könnyíthet a dolgán, ha pár alkalommal gyermekpszichológus szakembert felkeres a saját szülői szerepe tisztázására.

Üdvözlettel

Simon Sarolta