2014-02

A szakirodalom nagyjából egyetért abban, hogy a férfiak mintegy 20 százalékánál mutatható ki korai magömlés – vagyis még szigorú kritériumok szerint is a leggyakoribb férfi szexuális zavarról van szó, ami gyakoribb szorongásos zavarok, különösen szociális szorongás, szociális fóbia esetén. 

Félig nevetve, félig dühöngve meséli, hogy az állásinterjú készítője négyszemközt hangsúlyozta neki, azért őt veszi fel, hogy ne az előtérben várakozó két cigány nő közül kelljen választania egyet. Idős emberek mellé keresnek ápolónőket, de romákat nem akarnak felvenni. „És tudod, nem mondtam neki, hogy én is cigány vagyok…” hallgat el végül. Most mit mondjak? „Jól tetted. Kaptál munkát.”

Hogy most induló sorozatunkban valóban olyan jelenségekről olvashat az érintettek nem csekély köre, amelyeket egy bevándorló átél, arra garancia, hogy a szerző, aki maga is egy másik országban kezdett új életet, átélte mindezt, s találkozott a külföldre költözés minden kellemes és kellemetlen hozadékával. Tapasztalatainak összefoglalásával abban kíván segíteni, hogy a külföldön szerencsét próbálók olyan helyzetekre is fel tudjanak készülni, amelyekkel talán nem is számoltak volna. Nemcsak a jelenségek pszichológiai hátterének megvilágításával foglalkozunk részletesen, de hasznos – és kipróbált – tanácsokkal segítjük a szerző sorstársait.

A csimpánzok és a gyerekek egészen másra koncentrálnak egy viselkedés megfigyelésekor. A gyerekek alaposan tanulmányozzák, majd később utánozzák a látott viselkedéseket, és már megfigyelés közben következtetnek a cselekvő céljaira is. A csimpánzokat nem köti le a viselkedés pontos megfigyelése, hanem inkább a használt tárgyakról tanulnak, a kézzel-manccsal fogható eredményekre fókuszálnak. Látható, hogy mindkét tanulási stratégiának megvan a maga haszna...

Mi, felnőttek már könnyen megfogalmazzuk életünk történetét: jó esetben érezzük, hogy azonosak vagyunk önmagunkkal gyermekkorunktól egészen a jelenig. Fel tudjuk idézni gyermekkori élményeinket, emlékeinket, és azonosulni tudunk akkor énünkkel (legfeljebb már bölcsebbek lettünk bizonyos dolgokban). De ki hallja meg a gyermek történetét?  A gyermekét, akiben saját élettörténete számunkra még láthatatlanul alakul, nem fogalmazódik meg, illetve csak az ő töredékes közléseiből rakhatjuk össze – ha egyáltalán képesek vagyunk meghallani a gyermek hangját, és valóban kíváncsiak vagyunk arra, mit akar mondani.

A világgal és a számunkra fontos emberekkel kötött alapvető szerződéseink a korai évek kapcsolati tapasztalataiban alakulnak tovább. Az első éveinkben nagyon sokat megtanultunk arról, mit várhatunk másoktól – és mások mit várnak tőlünk. A nyíltan hangoztatott elveken túl persze sokkal fontosabb az, ami érzelmi szinten történik. 

A média gondoskodik róla, hogy folyamatosan tudatában legyünk: bármikor bekövetkezhet valami drámaian negatív esemény az életünkben. Árvizek, földrengések, tornádók, cunamik, hóviharok, erdőtüzek, tömeges közúti-, légi- és vízi balesetek, ámokfutók vagy terroristák lövöldözései, bankrablások és más erőszakos cselekmények hírei sokkolnak bennünket napi szinten. 

A történetek – más szóval narratíva – átszövik mindennapi életünk eseményeit. A „Képzeld, mi történt…” kezdetű mondatok behálózzák a másokkal folytatott társas interakciót: a család apraja és nagyja történeteket szeretne mesélni a vacsoraasztalnál a nap eseményeiről, baráti társaságban sztorizunk legutóbbi kalandjainkról, kedves emlékeinkről, életünk sorsfordító eseményeiről.