Rehabilitáció szemben a büntetéssel

A Till-ügy érthetően ismét felkavarta a magyar társadalmat, és vitákat indított az igazságosság, a büntetőjog és a rehabilitáció fogalmai körül. A 24 évvel ezelőtti gyilkossági ügy feltételezett elkövetőjét – aki az állítólagos elkövetés idején 16 éves volt – 2024-ben sikerült azonosítani, de az 2012-ben megújuló Btk.-ban található szabályok miatt az elkövető elviekben nem vonható felelősségre a büntethetőség elévülésére tekintettel. Emiatt a magyar kormány most a Btk. módosítását tervezi, amely eltörölné a fiatalkorú elkövetők büntethetőségének elévülését emberölés esetében.

Bár a módosítás mögötti egyöntetű társadalmi támogatás feltételezhető, érdemes megvizsgálni a 2012-es koncepció mögött meghúzódó jogalkotói szándékot. A konkrét elévülési szabály feltételezhetően a rehabilitációs elven alapul, vagyis hogy a fiatalkorú bűnelkövetőknek esélyt kell adni az életük újrakezdésére, hiszen a fiatalkorúak személyisége még formálható. Vagyis ha a fiatalkorú elkövető tette feltáratlanul marad, azonban személyisége jó irányban fejlődik, és sikeresen integrálódik a társadalomba (családot alapít, felépíti az életét), akkor hiába derül fény később a tettére, már ne lehessen büntethető. Ezzel a koncepcióval egyértelműen szemben áll a társadalom büntetés iránti és az áldozatok hozzátartozóinak, továbbá a társadalom egészének a lezárás iránti igénye. Hogyan lehet balanszírozni a két elv között, milyen pszichológiai, társadalmi és jogi érvek szólnak az egyik vagy a másik mellett? És mennyiben változékony a véleményünk a kérdésben, ha mi magunk is szülők vagyunk? 

Az elévülés jogintézménye: miért létezik egyáltalán?

Az elévülés intézménye a jogbiztonságot szolgálja, és lényege, hogy az elkövetők egy bizonyos idő elteltével mentesülhessenek a felelősség alól. Védi az egyéneket a végtelen jogi bizonytalanságtól, és biztosítja a tisztességes eljárás lehetőségét. Büntetőjogi kontextusban több körülmény teszi szükségessé az elévülés jogintézményének alkalmazását. Egyrészről a bizonyítékok megbízhatóságának csökkenése, vagyis hogy az idő múlásával a tanúk emlékezete torzul, a bizonyítékok elveszhetnek vagy megrongálódhatnak. Másrészről az elkövető személyiségének megváltozása is szóba jön: az idő múlásával új életet kezdhet, beilleszkedhet a társadalomba, és annak produktív tagjává válhat. 

A Till-ügyben az elévülés kérdése még hangsúlyosabban merül fel, hiszen a feltételezett elkövető az elkövetés idején 16 éves volt, vagyis fiatalkorú. A fiatalkorú bűnelkövetők különleges jogi státuszt élveznek, mivel az ő esetükben a jogszabályok a rehabilitációt és a társadalmi reintegrációt helyezik előtérbe, szemben a felnőttek esetében alkalmazott szigorú büntetési elvekkel.

Az elgondolás mögötti pszichológiai érvek összefüggésben vannak az agy és az idegrendszer fejlődésével: a neuropszichológiai kutatások rámutatnak, hogy a serdülők agya, különösen a prefrontális kéreg, amely a döntéshozatalért és az impulzuskontrollért felelős, nincs teljesen kifejlődve még. Ezért az ilyen elkövetők impulzívabbak, és nagyobb eséllyel követnek el bűncselekményt érzelmi felindulásból. Ez felveti a kérdést, hogy igazságos-e egy tulajdonképpen még neurológiai deficittel rendelkező személyt ugyanolyan büntetéssel fenyegetni, mint egy már kifejlett agyi és idegrendszerrel rendelkező elkövetőt. A fiatalkorú elkövetők esetében nagyobb a rehabilitációs potenciál is, és felvetődik a kérdés, hogy amennyiben az elkövető sikeresen integrálódik a társadalomba, többet nem követ el bűncselekményt, és a társadalom által elfogadott életet vezet, akkor mennyiben fair és észszerű vele szemben hosszú évtizedek után büntetést alkalmazni. A kérdés megítélését tovább bonyolítja, hogy egy hosszú évtizedekig fel nem tárt bűncselekmény esetén szinte lehetetlen az elkövető évtizedekkel korábbi tudatállapotának, fejlettségének, érettségének és konkrét eset kapcsán a belátási képességének vizsgálata. 

A 2012-es Btk. szemmel láthatóan válaszolt erre a kérdésre, és a fiatalkorú elkövetők kedvezményes elbírálása mellett tette le a voksát. Ez a hozzáállás egyébként nem feltétlenül egyedülálló, és illeszkedik az ENSZ gyermekjogi egyezményébe is, amely szerint a fiatalkorú elkövetőket mindig különleges bánásmódban kell részesíteni. 

Az áldozat hozzátartozói és a lezárás iránti igény

A fiatalkorú elkövetőkkel kapcsolatos kedvezményes bánásmód azonban joggal vet fel kérdéseket az áldozatok hozzátartozói kapcsán. Mennyiben tekinthető igazságosnak és emberségesnek, hogy az áldozat hozzátartozói több mint húsz bizonytalanságban töltött év után tehetetlenül nézzék végig, hogy az elkövető szabadon elsétál? 

Az áldozatok családja számára az igazságszolgáltatás hiánya az ilyen esetekben komoly, elhúzódó érzelmi traumát okoz, és az „ambivalens veszteség” állapotába kerülnek. Ez azt a pszichológiai állapotot írja le, amikor az emberek képtelenek lezárni, elgyászolni egy veszteséget. A lezárás (angolul: closure) iránti igény az emberi gyászfolyamat kulcsfontosságú része. Azt az érzést jelenti, hogy az egyén képes elfogadni és feldolgozni a veszteséget, és továbblépni az életében. Amikor ez a folyamat akadályokba ütközik (például egy megoldatlan gyilkossági ügy miatt), az emberek hajlamosak elakadni a gyász egy korai szakaszában, ahol a düh, a tehetetlenség és a reménytelenség érzése dominál. 

Amennyiben egy gyilkossági ügy hosszú évek után megoldódik, akkor az áldozat hozzátartozói megkaphatják a régóta várt lezárást, amelyet sokszor az igazságügyi eljárás ad meg nekik. A bírósági tárgyalások, az ítélethirdetés és az elkövető felelősségre vonása szimbolikusan lehetővé teszi a hozzátartozóknak, hogy pontot tegyenek a történet végére. A Till-ügyben azonban a bírósági eljárás hiánya megszakíthatja ezt a gyászfolyamatot. Ha az áldozat családja nem láthatja, hogy az elkövető felel a tetteiért, akkor nincs lehetősége az érzelmi lezárásra, mert az igazságtalanság tovább él. 

A társadalom büntetés iránti igénye és a kollektív emlékezet

A Till-eset komoly morális felháborodást váltott ki társadalmi szinten is. Bár az elévülési idő jogi értelemben éppen az igazságosságot hivatott szolgálni, a társadalom szemében az ilyen helyzetek éppen az igazságtalanság érzetét keltik. A szociálpszichológia elméletei segítenek megérteni, miért váltanak ki a gyilkosságok elévülésével kapcsolatos ügyek ekkora felháborodást a társadalomban.

A morális felháborodás az emberek zsigeri alapú érzelmi válasza az igazságtalanságra. Greene és Haidt (2002) szerint az emberek intuitív erkölcsi reakciói mindig megelőzik a racionális gondolkodást. Amikor a közvélemény látja, hogy egy gyilkos szabadon távozik, vagy hogy egy elítélt elkerüli a büntetést (kegyelmi botrány), automatikusan felháborodás alakul ki benne. Ezekben az esetekben könnyen sérül a társadalomnak mind a disztributív, mind pedig a procedurális igazságosság iránti igénye. Amikor a bűnösök büntetlenül maradnak, az emberek úgy érzik, az elkövetett bűn és a büntetés között nincs egyensúly (disztributív igazságosság). Ha a közvélemény úgy látja, hogy a jogi rendszer inkább a szabályok formális betartását helyezi előtérbe, mint az erkölcsi igazságosságot, akkor csökken a rendszer iránti bizalom (procedurális igazságosság). Amikor egy elkövető szabadon sétál ki a rendőrségről, a jogi eljárás formális helyessége nem csillapítja a társadalom erkölcsi felháborodását. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a hosszú évtizedek után feltárt bűnesetek kapcsán a közvélemény nem képes az egykori fiatalkorú elkövetőt fiatalkorúként észlelni. A társadalom elítélése az ilyen esetekben az időközben felnőtté vált elkövető ellen irányul. Egyénként is nehezen vagyunk képesek a perspektívaváltásra, társadalmi szinten pedig ez a feladat lehetetlen. 

A Till-ügy továbbá tipikus példája annak, amit Maurice Halbwachs „kollektív emlékezetnek” nevezett el. Az elfelejtett gyilkosságok és elmaradt igazságszolgáltatási esetek szimbolikus emlékekké válnak, amelyeket a társadalom nem felejt el. Halbwachs szerint az emlékezet nem csupán egyéni folyamat, hanem kollektív társadalmi konstrukció, amelyet a közösség normái, értékei és közös tapasztalatai formálnak. A társadalom tagjai közös szimbólumokon, rituálékon és közösségi narratívákon keresztül őrzik meg a fontos események emlékét. A kollektív emlékek nem csupán információkat tartalmaznak, hanem érzelmi jelentőséggel is bírnak, és mélyen befolyásolják a társadalom viszonyát a múlthoz, az igazságossághoz és a jogrendszerhez. A kollektív emlékezet szerepe különösen fontos olyan ügyekben, amelyek az igazságosság érzését érintik – például gyilkossági ügyekben, háborús bűnökben és más súlyos bűncselekmények esetében.

Ennek köszönhető az is, hogy a traumatikus események, például gyilkosságok vagy terrorcselekmények mély nyomot hagynak a társadalmi tudatban. Az igazságtalannak érzett események, például a gyilkosságok elévülése kiválthatja a közvélemény morális felháborodását. Ezek az érzelmek pedig hosszú ideig életben tarthatják a kollektív emlékezetet. 

A jogrendszerbe vetett bizalom

A társadalom kollektív igazságérzete alapvetően befolyásolja a jogrendszerbe vetett bizalmat. Ha a közvélemény úgy érzi, hogy az igazságszolgáltatás nem igazságos, az emberek bizalma megrendül az intézményekben, és ez könnyen transzformálódik politikai bizalmatlanságba. Nem csoda tehát, hogy a kormány ilyen rohamtempóban reagál az eseményekre, hiszen az ügy sajnálatos módon túlságosan jól illeszkedik az idei év szomorú tendenciájába. 

A magyar lakosság eleve nem áll túl fényesen a jogrendszerbe vetett bizalom kapcsán, a European Social Survey legfrissebb (2023/2024) adatai szerint közepes szinten állunk, mely bizalom ráadásul meglehetősen átpolitizált és változékony a politikai változások függvényében. 

Ennek az a legnagyobb hátránya, hogy az egyes intézményeket a magyar társadalom hozzáállása nem ösztönzi jobb teljesítményre, mivel az emberek úgyis csak a politikának megfelelően ítélik majd meg őket, nem pedig a tényleges teljesítményük alapján. Ennek fényében felmerül a kérdés, hogy a kormány jelenlegi módosítási javaslata mögött a korábbi, 2012-es koncepciójának tudatos átgondolása, az érvek és ellenérvek megfelelő mérlegelése és valódi koncepcionális szintű módosítási szándék áll, vagy csak politikai kármentésről és ad hoc jogalkotásról van szó. 

Szülőből vagyok én is

A fiatalkorú bűnelkövetők által elkövetett bűntettek elévülésével kapcsolatos pro és kontra érvek egyaránt még fájóbbak tudnak lenni, ha a témáról gondolkodó személy maga is szülő. A Till-ügy ebből a szempontból még egyedülállóbb, hiszen az áldozat gyermekkorú, és a feltételezett elkövető fiatalkorú. 

A szülőség mélyen befolyásolhatja az embereknek a büntetőjogi kérdésekkel kapcsolatos megítélését, különösen, ha az áldozat és/vagy elkövető gyermek- vagy fiatalkorú. A szülőként aktiválódó kognitív torzítások mindkét esetben képesek az észlelésünket és a véleményünket befolyásolni. Az empátia, a fejlődési potenciálba vetett hit és a védelmezőösztön akár abba az irányba is terelheti a szülőket, hogy szigorúbb büntetés helyett inkább a rehabilitációt, az esélyadás lehetőségét támogassák. Ez nyilván abból is ered, hogy a fiatalkorú elkövetők szülei hajlamosak lehetnek alábecsülni a fiatalkorú elkövetők szándékosságát, és az elkövetett bűncselekményt inkább rossz döntésnek, mint gonosz szándéknak tekinteni. A helyzetnek persze a fordítottja is igaz: az áldozatok szülei természetesen a szigorúbb büntetést hajlamosak szorgalmazni. És ha a képet tovább kívánjuk árnyalni, akkor természetesen mérlegelés tárgyává tehetjük az időközben felnőtté vált és a társadalomba integrálódott elkövető új családjának szempontjait. 

Látható, hogy a fiatalkorú elkövetők büntetőjogi megítélése rengeteg dilemmával terhelt kérdés, amely a társadalmi igazságosság és a rehabilitációs lehetőségek erőterében húzódik meg. Ez a kettősség – a fiatalkorúak fejlődési potenciáljának figyelembevétele és az áldozatok igazságérzetének kielégítése – állandó feszültségforrást jelent a büntetőpolitika, a jogalkotás és a közvélemény számára. A kérdés nehézségét az is fokozza, hogy a fiatalkorúak érzelmi és kognitív fejlődése még folyamatban van, ami lehetőséget teremt a rehabilitációra, de egyúttal kockázatot is jelent. Hogyan lehet úgy igazságot szolgáltatni, hogy az áldozatok fájdalmát ne növeljük, miközben az elkövetőnek esélyt adunk a változásra? Ez a dilemma szülőként különösen érzékeny pont, hiszen a „mi lenne, ha az én gyerekem lenne?” kérdés mindig jelen van a gondolkodásban. Nincs egyértelmű válasz, csak egymásnak feszülő elvek: megbocsátás és felelősség, igazságszolgáltatás és rehabilitáció. Nincs tökéletes megoldás, csak a folyamatos mérlegelés lehetősége. Az egyensúly megtalálása az egyik legnagyobb kihívás az igazságszolgáltatás, a szülők és a társadalom számára is.