Az én, illetve az éntudat kialakulásának első lépcsőfokán saját mozgásunk és észleléseink segítségével azt éljük meg, hogy a testünk elkülönül a fizikai környezettől, a külvilágtól, saját határokkal rendelkezik, vagyis az én és nem-én megkülönböztetés alapfoka – tehát az énélmény – testi szinten jön létre. Ez a testi én – illetve ennek a központi idegrendszeri, azaz agyi reprezentációja (leképeződése) – mindig alapvető bázisa marad az én élményének, még akkor is, ha ez nem tudatos. Ezt a környezettől elkülönült „entitást” aztán képesek leszünk azonosítani és megnevezni, más szóval: felismerni – először egyes szám harmadik személyben, majd Énként.

TEST és AGY: a fantomvégtag és a fantomvégtagfájdalom különös esete

A testsémával, ill. testképpel kapcsolatos izgalmas kérdés: érezhetünk-e egy olyan testrészt, például egy kart vagy lábat, ami valójában nincs, vagy érezhetjük-e azt, hogy ez a kar vagy láb mozog vagy éppen fáj. Jól ismert, hogy amputációt követően nem ritka, sőt inkább általános, hogy a páciensek úgy érzik, amputált végtagjuk még mindig a helyén van, sőt mozog, például integet. A páciensek egy része arról is beszámol, hogy ez a fantomvégtag – vagyis a már nem létező végtagjuk – fáj. Ez a fantomvégtagfájdalom lehet égő, szúró, vagy akár görcsös fájdalom is. Néhányan úgy érzik, hogy lebénult a fantomvégtagjuk, nagyon szeretnék megmozdítani, de nem tudják. Volt olyan páciens is, aki érezte az amputált végtagján a karóráját, vagy az amputál ujján a karikagyűrűjét. 

A jelenség értelmezésében az 1990-es évek elején nagy áttörést hozott V.S. Ramachandran, mára világhírűvé vált indiai származású amerikai neurológus munkája. Az egyik betegének egy balesetet követően amputálták a karját, s az operáció után 3 héttel neurológiai vizsgálaton vett részt. A vizsgálat során Ramachandran arra kérte a betegét, hogy csukja be a szemét, miközben egy vékony, vattafejű pálcikával megérintette különböző helyeken a testét. A vizsgálat során különös dolog történt: a beteg az arca bizonyos pontjainak megérintésénél azt mondta, hogy nemcsak az arcán, hanem a hiányzó karján, azaz a fantomvégtagon is érzi az érintést.  Ramachandran, kísérletező ember lévén, kipróbálta, hogy ha vizet csorgat a beteg arcára, az „végigfolyik-e a fantomvégtagon”. Igen, a páciens így érezte.

Hogyan lehetséges ez? Ramachandran szerint csak rá kell néznünk az agy testről készült szomatoszenzoros térképére. Más-más neuronok tüzelnek, azaz mutatnak aktivitást, ha az orrunkat, ha a lábunkat vagy a hasunkat érintik meg. Az ún. szomatoszenzoros kéregben az arc és a kar reprezentációja szorosan egymás mellett van. Normál esetben, ha az arcunkhoz érnek, csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek az arcról érkező jelzések regisztrálásában vesznek részt. Hasonlóképpen, ha a karunkhoz érnek, akkor normális esetben csak azok a neuronok tüzelnek, amelyek a karunkból érkező jelzések regisztrálásában vesznek részt. Ramachandran azt feltételezte, s aztán ezt bizonyította is, hogy fantomvégtag esetén az agyban az arc megérintésekor nemcsak az arc jelzéseiért felelős idegsejtek tüzelnek, hanem a kar jelzéseiért felelősek is: vagyis a test agyi térképe átszerveződött! 

A fantomvégtag-jelenség érdekessége részben abban rejlik, hogy rámutat arra: az agy fontos szerepet játszik a testkép megkonstruálásában. Pontosabban: egy testből származó jelzés értékelésében az agyi folyamatok döntő szerepet játszanak. Képletesen szólva: az amputációig a beteg agya úgy tudta, hogy a testhez két kar tartozik, s továbbra is ekként működött, mi több ennek megfelelően észlelte a testet, a testi működést. Időre van szüksége az agynak, hogy megtanulja, változás történt. A fantomvágtagfájdalom esetében, különösen a görcsös jellegű fájdalom esetében, hasonló mechanizmust feltételez Ramachandran. Vizsgálatai során azt találta, hogy görcsös fantomvégtagfájdalomról többségében azok a betegek számolnak be, akik az amputáció előtt már jó ideje nem tudták mozgatni a kezüket. Vagyis mintha az agy megtanulta s így megőrizte volna ezt az információt: s görcsbe merevedve fáj a (már nemlétező) végtag.   

TEST és AGY: „szűrés”

Ronald Melzack, a híres fájdalomkutató is amellett érvel, hogy a fantomvégtag-érzést ugyanazok az idegi folyamatok generálják, mint amik a normális testérzet kialakításában is részt vesznek – vagyis az agynak döntő szerepe van abban, milyen testérzeteink vannak, illetve tudatosulnak. Az agy aktívan szűri a testből folyamatosan érkező információkat, s jó részüket nem engedi tudatosulni. De időnként észreveszünk valamit: fáj a fejünk, vagy éppen megdobban a szívünk, összeszorul a gyomrunk. A stresszel, érzelmi állapotokkal (pl. szorongás, szégyen, öröm, büszkeség) együtt járó testi jelzések általában – de nem feltétlenül – átjutnak a szűrőn. Ez nem véletlen: ha egy esemény érzelmet vált ki belőlünk, akkor az valamilyen szempontból – gyakorta tudatos vagy nem tudatos céljaink megvalósulása szempontjából – jelentőséggel bír számunkra. Gondoljunk csak például a szégyen érzésére: ez az érzelem arról tudósít, hogy nem sikerült megfelelnünk egy számunkra fontos személy vagy akár fontos személyek elvárásainak. Az érzelmek „informálnak” minket egy-egy esemény jelentéséről s jelentőségéről, így hasznos lehet, ha az érzelmek testi komponensei „átjutnak a szűrőn”.

A betegségekkel együtt járó testi működésbeli változások is olyan jeleket generálnak, amelyek az agy szűrőműködését befolyásolják. Gondoljunk csak egy „egyszerű” influenzára. A szervezet védekező válasza során számos testi panaszunk lesz: fájnak a végtagjaink, de leginkább mindenünk, fáradtak vagyunk. De ez sem véletlen, ezek a tünetek arra késztetnek minket, hogy ágyban maradjunk, ne mozogjunk – vagyis a gyógyulási folyamatot segítik elő. 

Ezekből a példákból is kitűnik, hogy bizonyos esetekben a tudatosuló testérzetek és jelzések pszichológiai vagy biológiai szempontból nagyon is adaptív szerepet töltenek be. Felhívják a figyelmünket arra, hogy „működésünk” szempontjából valami fontos, jelentőséggel bír. De mi történik, ha van egy testi jelzésünk, ami már nemcsak jelzés, hanem panasz, mert hosszabb ideje fennáll vagy nagyon intenzív, vagy éppen jelenősen befolyásolja a mindennapi működésünket – ám nem tudjuk, hogy jelez-e valami fontosat? Mit tehetünk? Min múlik, hogy mit teszünk: várunk, orvoshoz megyünk vagy éppen először otthoni praktikákkal próbáljuk orvosolni a problémát? Mert már valamennyire problémának látjuk. Hol van a bizonytalanságtűrésünknek az a határa, ami valamilyen tettre sarkall minket?

TEST és AGY: értékelés

Jól ismert mindenki számára a hipochondria jelensége. Joggal mondhatjuk, hogy a hipochonder személy bizonytalanságtűrése alacsony, hiszen kicsi, jelentéktelen vagy éppen ártalmatlan jelzést is komoly, az életét fenyegető betegség jeleként értelmez. S ezzel eljutottunk egy kulcsmozzanathoz: bizonytalansági tűrésünket, s így viselkedésünket is nagyban az fogja meghatározni, hogy mit gondolunk a testi jelzés okáról, hogyan értelmezzük. 

Az újabb vizsgálatok egyértelműen amellett foglalnak állást, hogy a testi jelzés értékelésében nagy szerepe van a tapasztalatoknak. A szocializáció során családtagjainktól és tágabb szociális környezetünktől tanuljuk értékelni és magyarázni a testi jelzéseket. A testi jelzés/tünet/panasz lehetséges okainak elsajátítása mellett egyben arra is útmutatást kapunk, hogy mikor kell vagy érdemes egy-egy testi tünettel orvoshoz fordulni. Nagy valószínűséggel a visszatérő, elhúzódó vagy nagyon intenzív – pl. erős fájdalom –, vagy éppen a szokatlan, furcsa vagy korábban nem tapasztalt jelzéseket tünetként, tehát betegség jeleként értelmezzük, s orvoshoz fordulunk.

Bizonyos mértékű egészséggel kapcsolatos szorongás tehát normatívnak tekinthető, sőt bizonyos esetekben életmentő is lehet. Gondoljunk például arra, hogy a daganatos betegségek jó részénél a betegség korai stádiumában való diagnosztizálás nagyobb gyógyulási esélyt ígér. De ha az egészséggel kapcsolatos szorongás túllép egy bizonyos mértéket vagy nem megfelelő helyzetben aktiválódik, akkor adaptivitását elvesztve jelentős mennyiségű és tartós distressz forrásává változhat.

Az egészséggel kapcsolatos szorongás szélsőséges formája a hipochondriázis – amikor a hipochonder nem képes a figyelmét a tünetről más tevékenység felé fordítani, kényszeresen azzal foglalkozik s folyamatosan monitorozza a testi jelzéseket, létrehozva egy tartós, testre irányuló figyelmi fókuszt.  Ez remek kiindulópontot képez egy önrontó körhöz: a tartós figyelmi fókusz miatt a hipochonder könnyebben fedez fel testi jelzéseket, és ezek a gyenge testi jelzések felerősödnek, amit az egészséggel kapcsolatos aggodalmak és elképzelések csak súlyosbítanak. Jól érzékelhető, hogy ebben a folyamatban a normális testi érzetek kóros megélése érhető tetten.