Előérzet, megérzés

Egy baráti társaságban esett szó a megérzésről, előérzetről, intuícióról. Nagyon meglepődtem, amikor tanult, jól felkészült és művelt ismerősöm „elővezette véleményét” a problémáról. Szerinte a „hatodik érzék az a képességünk, mellyel képesek vagyunk a szubsztilis dimenzió, avagy az angyalok, szellemek, a mennyország stb. érzékelésére. Magyarázatként annyit, hogy a szubsztilis dimenzió túlmutat az öt érzékszerv világán, és csak a hatodik érzékszervünkkel tudjuk érzékelni. Szerinte van ilyen… Tudom, hogy folynak kutatások ennek bizonyítására – de azt is tudom, hogy minden szándék ellenére eddig még nem sikerült ilyet felfedezni. Mindig azt hittem, hogy az észlelés és érzékelés a pszichológia legjobban kiművelt területe, hiszen 1879 óta, a pszichológia megszületésétől folyik a vizsgálata. Ekkor lépett a spekulatív megközelítések helyébe a gyakorlat és kísérlet Lipcsében, Wundt laboratóriumában. Ezt minden pszichológus pontosan tudja, hiszen a pszichológiatörténet a pszichológusképzés fontos része… 

Akkor ott beszélgetés közben valahol elveszítettem a fonalat – ám a probléma „belakta” az agyam.  Érdekelt, hogy a szakemberek vajon mit írnak róla, számomra ugyanis ez a probléma nem létezett, mert a ráérzés, az előérzet, a megérzés és az intuíció belesimult az életembe. A ráérzésre mindig úgy tekintettem, mint egy jó ötletre. Az előérzeteim a jövőre történő felkészülést szolgálták.  A sok lehetőség közül sokszor a megérzéseimre hallgatva válogattam ki azokat, amelyek a megoldást szolgálták a hozzájuk kapcsolódó bizonytalanságokkal együtt. Azt persze tudtam, hogy biztosra soha sem mehetek, de számoltam azzal is, hogy közben korrigálhatom a terveimet. És mindig vártam az intuíciókra, amelyek egyediségüknél, eredetiségüknél fogva a tudás új elemeit hordozták.

Ha jók a megérzéseink, akkor viszonylag egyenes úton és gyorsan haladunk előre.  Ha nem, akkor baj van. Idegen helyen különösen fontos, hogy teret engedjünk előérzetünknek, ami többnyire óvatosságra int. Általában veszélyforrásokra figyelmeztet, és egész létünket a veszélyforrások feltárására, elkerülésére irányítja. Ha elegendő ismerettel, tudással rendelkezünk az adott területen, akkor ennek pontossága az észlelt és feldolgozott információk mennyiségétől és minőségétől függ. Az biztos, hogy tapasztalatainkat az agyunk elraktározza és szükség esetén elővarázsolja, ami az alapérzelmek programjai szerint zajlik. Ha nem lenne ilyen képességünk, baj lenne a világhoz történő alkalmazkodásunkkal is. Mert rá kell éreznünk a jóra, hogy évezzük a világot – de arra is, ami veszélyt jelent számunkra.

Megérzéseinkre persze sokszor nem találunk magyarázatot, ezért sok bennük a bizonytalanság, ami előérzetként, a hozzá kötődő hangulatként jelenik meg bennünk. Félelem a betegségektől, a magánytól, a munkahely elvesztésétől. Örömteli várakozás egy találkozás előtt. Szomorúság szeretteink sorsa miatt…

Az előérzet lényege

Az előérzet az a fejlett alkalmazkodási mechanizmus, amely a jövő veszélyeire és lehetőségeire figyelmeztet. Olyan érzelem, amely valamilyen bizonytalansággal vegyes jövőbeni történés lehetőségét vetíti előre. Feltárja alkalmazkodásunk hiányosságait is, és arra ösztönöz, hogy a veszélyhelyzet elhárítása érdekében ezeket kiküszöböljük. Egyes elemeihez a jövőre irányuló belső nyugtalanság kapcsolódik, amit előtervezéssel, különböző forgatókönyvekkel csökkenthetünk. Ezzel párhuzamosan előrevetíti a várható hasznot, eredményt, nyereséget, örömöt is. Ennek a két hatásrendszernek erős hajtóereje és visszatartó hatása van jövőbeni magatartásunkra.

Az előérzet és a hozzá kapcsolódó érzelmek

Az előérzet, az „intellektuális jövőbelátás” minden pontja erősen változó érzelmi-hangulati állapottal jellemezhető. A jelent észlelésünk aktuális tényezői határozzák meg, jövőre irányuló gondolkodásunkat viszont erősen befolyásolják az elérési út során felmerülő nehézségek.  Megjelenik az út végének, végeredményének, céljának a tartalma – egyben az erre jellemző érzelmi állapot is. Könnyen keveredik más érzelmekkel:

• Ha bizalommal, kialakulhat a vak, a végzetes hit.
• Ha örömmel vegyül, akkor az optimizmusra ad okot.
• Ha félelem kíséri, aggodalom lesz az eredménye.
• Ha haraggal keveredik, az agresszióhoz vezet.
• Keveredhet megvetéssel is, és akkor távolságtatás lesz az eredménye.
• Előfordul, hogy gyors egymás után több érzelemmel keveredik, ami zavarodottságot, bizonytalanságot eredményez.
• Az sem mindegy, hogy pillanatnyi állapotunkban milyen érzelem, hangulat uralkodik rajtunk. Ha borús a kedvünk, akkor elemzőbbek vagyunk, ha derűs, vidám, akkor könnyebbre értékeljük a várható nehézségeket.

Elég az első találkozás izgalmára gondolni életünk párja szüleivel. Mit vegyek fel, milyen ajándékot vigyek, hogy viselkedjek, mivel menjek, mi lesz, ha elkések – és lehet hosszan sorolni aggodalmainkat. Ugyanakkor ott él bennünk a pozitív várakozás izgalma is. Az együttlét, a találkozás öröme, és hatása a jövőnkre.

Az előérzet tehát vélt vagy valós jövőbeni eseményhez kötődik, s az ahhoz fűződő érzelem bizonytalanságunk elidézője. Mondhatjuk azt is, hogy balsejtelem gyötör minket, amikor rossz az előérzetünk. A reményben, a bizakodásban a jó előérzet ölt testet. Gyanakvásunkban a megbízhatatlanság és a félelem együtt jelenik meg. Szemlélhetünk vele embereket, folyamatokat, eseményeket. Pillanatnyi hangulatunk, érzelmeink természetes módon befolyásolják előérzetünket, ez egy számunkra kedvező–kedvezőtlen skálán értékelhető. Az erről szóló példák többsége veszélyhelyzet bekövetkeztéről szól. Elgondolkoztató, vajon előérzeteinkben miért a tragédiák elkerülése a domináns? Miért nem sikereink, eredményeink forrásaként tekintünk rá? Lehet, hogy ez utóbbiban bölcsességünk, előrelátásunk, magabiztos tudásunk a főszereplő, ami természetes számunkra, és nem késztet utólagos elemzésre?

Hogyan kezeljük előérzeteinket?

Aggodalmaink, jövőre vonatkozó félelmeink életünk természetes összetevői. A kérdés inkább az, hogy ez mennyire uralja el az életünket, mennyire válik személyiségünk részévé? Esetleg képesek vagyunk-e derűs várakozással, optimizmussal kezelni az életünket?  Vannak persze olyanok is, akik a buták bátorságával, túlzott optimizmussal néznek a jövőbe. A probléma úgy is megfogalmazható, hogy szabad-e aggódnunk olyan dolgok miatt, melyek fölött nincs hatalmunk, amire nincs befolyásunk? Vannak események, jelenségek, melyekből hiányzik a személyes érintettség, és képtelenek vagyunk kezelni az oda vezető folyamatokat is. Miért avatkoznánk olyan dolgokba, melyekhez semmi közünk? Vagy hol van az a határ, ahonnan már közvetetten érintettekké válunk?

A problémamegoldáshoz kapcsolódó aggodalomra tekinthetünk úgy is, mint egy utazásra az ismeretlenbe. Ha a kezünkbe veszünk egy térképet, ahol kijelölünk egy célt és a hozzá vezető utat, máris kezelhetővé válik a probléma. Ha részekre osztjuk a felkészülést, elkülönítjük egymástól az utazás egy-egy elemét, akkor mindegyiket önálló problémaként kezelhetjük. Mindegyiknek lesz egy megoldási variánsa. Mindegyikben lesznek résztennivalók, melyeket megoldva eloszolhatnak az aggodalmaink. Lesznek bizonytalansági tényezők is, ám ezek aránya folyamatosan csökkenthető, ahogy haladunk előre a tervezésben és a megoldásban. Lassan kirajzolódik a megteendő út. Ekkor már okunk van az örömteli várakozásra is.

Előérzeteinknek van egy sajátos íze. Aggodalmunk más érzelmekkel keveredik, kialakulhat egy ösztönző, motiváló hajtóerő, de ennek az ellentéte is. Minél inkább tisztában vagyunk a részletekkel, minél gazdagabbak a tapasztalataink, annál könnyebben oldjuk meg a problémákat. Ami tegnap gondot jelentett, mára rutinná válik. Mindenki emlékszik az első randevúra, az első csókra, és mindenre, ami először történt vele. A gyakorlat segít abban, hogy hatékonyan – és nagyobb aggodalom nélkül – oldjuk meg az újonnan felmerülő problémákat. Az optimista alaphangra épülő előérzet jelentős motivációs erővel bír – ám ellenkező esetben le is hangolhat minket. Nézhetjük a dolgok sötét oldalát is. Ez frusztráltságot, kiégést, stresszt eredményez. Mindkét utat érzelmi, hangulati tényezők kövezik ki: a  remény lépegetővel, a reménytelenség kátyúkkal. Lehet választani, hogy melyik a kedvezőbb számunkra…

Az előérzet tehát szorosan kapcsolódik döntési rendszerünkhöz, ami célokból, szükségletekből, érdekekből, értékekből, emberi kapcsolatokból, szokásokból áll össze egy szövevényes hálóvá.

Megküzdés a félelemmel

A félelem, a biztonságérzet hiánya, a stressz, az állandósult belső feszültség, a döntésképtelenség, a kiégés modern életünk állandósult hozadéka. Van, aki könnyedén veszi, mások beteggé válnak – a  stressztűrés és konfliktusmegoldás erősen személyiségfüggő. Az előérzet alternatív lehetőséget nyújt a fenyegető veszéllyel történő megküzdéshez. Az előérzet és a hozzá kapcsolódó megoldáskeresés célja, hogy csökkentse a jövő eseményei iránti aggodalmat és félelmet. Minél kiszámíthatóbb számunkra az a bizonyos „valami”, annál magabiztosabban küzdünk meg vele. Azt se feledjük, hogy a rutinos problémamegoldásnak is volt első és nehéz variánsa. Ez igaz minden új, újszerű és begyakorlott tevékenységre. Az előrelátás negatív érzelmi hatásait racionális ismeretekkel csökkentjük. A jövőképünkben található bizonytalanság csak tudásunk, gyakorlatunk, kompetenciáink révén számolható fel.  Racionalizált döntési programokkal, a realitásokba vetett hittel jelentősen mérsékelhető félelmünk és bizonytalanságunk.

Gondunk elsősorban abból fakadhat, ha a célok felé vezető folyamatban a felmerülő közbenső problémákra rossz, félrevezető választ adunk. A téves előérzet ilyenkor téves  intellektuális megerősítést kap. Bár bizonytalanságunk csökken, annak kevés köze van a valósághoz. Kialakul bennünk egy virtuális – és tegyük hozzá, jövőnkre nézve veszélyes – világ, mert a környezet kihívásaira helytelen választ adhatunk. Ezzel rontjuk alkalmazkodásunk esélyeit is. Számtalan példát lehet hozni arra, amikor lebecsüljük a veszélyt: ezt teszi a jégre merészkedő felnőtt, aki alatt beszakad jég; a fa csúcsáig mászó gyerek, aki alatt letörik az ág. Fel is nagyíthatunk nem létező problémákat. Előítéleteink alapján utasítunk el embereket, egészséges életmódot… Hosszan sorolhatnánk helytelen megérzéseinkre visszavezethető viselkedésünket.

A valóság tagadása, félreértése elvezethet az önbecsapáshoz, a kétségbeeséshez, a reménytelenséghez. Ezekre építve végtelenített üzemmódban gyárthatunk összeesküvés-elméleteket, vagy élhetünk egy álomvilágban. Nem is kell hozzá más, csak aggodalmaink eltúlzása. 

Az előérzet fejleszthető

1. Az első és legfontosabb akadémikus tudásunk fejlesztése, ami csakis tanulás útján lehetséges. Az ehhez kötődő gyakorlat, tapasztalat – mondhatjuk azt, hogy kompetenciánk – az adott területeken nagyban hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk összerakni egy jövőképet, azokat a hatásokat, melyekkel a jövőben számolni lehet, számolni kell. A tudatosulás bármikor bekövetkezhet. Ezt nevezhetjük intuíciónak is, amely látszólag minden előzmény és oksági elemzés nélkül újszerű megközelítést eredményez. A valóságban kiértékelési programjaink a háttérben már régen „dolgoznak” a megoldáson, s annak tapasztalatai már ott rejtőznek „háttértárjainkban”.

Tudásunk, intelligenciánk be is határolja azt a területet, ahol előérzetünk és reális, intuitív kezdeményezéseink születhetnek. Észlelésünk információi elindítanak egy feldolgozási folyamatot, amely az agyunkban tárolt információkkal gazdálkodik. Ahol nem vagyunk kompetensek, ott maximum a „vak tyúk” effektus érvényesül.

2. A fejlesztés másik területe érzelmi intelligenciánkkal, érzelmi tudatosságunkkal függ össze. Az érzelmek ismerete, felismerése, okainak feltárása, gondolkodásunkhoz, problémamegoldásunkhoz illesztése nem kis feladat. A mások felé mutatott érzelmekkel szociális kapcsolatainkat fejezzük ki: erősítjük azt – vagy távolságtartásra ösztönzünk másokat is. Tudásunk csak a miénk, ám érzelmeinkkel mások is kapcsolatba kerülnek, és nem mindegy, hogy magatartásuk miként változik – szándékainknak megfelelően, vagy épp azzal ellentétesen. Mások érzelmeinek megtapasztalása betekintést nyújt belső világukba és gondolkodásukba. Kapcsolatainkban előérzeteink fognak vezérelni minket abban, hogy milyen szociális érzelmeket mutassunk másokkal szemben. 

3. A harmadik terület az önismeret tartománya. Személyiségünk belső szerkezete torzíthatja észlelésünket és félre is vezethet minket.    

4. Előérzeteink gyakorlati hasznosításában a menedzser-tudományok járnak az élen. A csoportos alkotótechnikákkal gondolkodásunkat serkentik, előérzeteinket stimulálják egy konkrét cél elérése érdekében. Az ötletrohamról, brainstormingról mindenki hallhatott, aki felsőoktatási tanulmányokat folytatott, de ennél hatékonyabb, módszeresebb eljárások is léteznek, melyek módszertana kifejezetten a „jövőlátást”, a stratégiakészítést szolgálja.

Ne feledjük, ne keverjük, és főleg ne tévesszük össze előérzetünket más tudati konstrukciókkal. 

• Az előérzetben megérzéseink egy tervezési folyamat elemeiként jelennek meg, ahol érzelmeink egymással keveredve előrelátásunkat biztosítják, bizonytalanságunkat, félelmeinket csökkentik, és segítik, hogy minél kevesebb veszteséggel érjük el a céljainkat. 

• Ne keverjük az álmodozással, amelyben az előretekintésnek semmilyen realitása nincs, hiszen az vágyaink, szándékaink ki- vagy belevetítése egy általunk óhajtott jövőbeni eseménybe, szükségleteink kielégítésébe.

• Félreérthető lehet a belelátás is. Ez esetben valamilyen természeti jelenségnek - felhők, ágak, foltok a ruhán – formája alapján jelentést adunk, és valamihez hasonlítjuk. A belelátás mások szándékainak félreértéséhez is vezethet. Egy mosolyt, egy mozdulatot, egy szót a közeledés jeleként is értékelhetünk – különösen, ha az egybeesik szándékainkkal.

  ---