Legyen szó egynapos sebészeti ellátás keretében végzett kisebb (pl. garatmandula-) műtétről vagy akár magas kockázattal járó operációról (pl. szívtranszplantáció, csontvelő-átültetés), a műtétre váró páciensben cikázó gondolatok és kérdések nagyon hasonlók: Miért pont én? Miért éppen most? Mi fog történni? Mennyire lesz fájdalmas? Vajon felébredek az altatásból? Mennyi ideig tart majd a gyógyulás? Milyen lesz a műtét utáni életem? Megannyi fontos kérdés és dilemma, válaszok azonban nem igazán érkeznek. Nemcsak mi magunk, hanem bizonyára a családtagok, barátok, kollégák is szívesen segítenék ezek megtalálását. Ehhez nyújtunk most támpontokat.

Örvendetes tény, hogy a műtéteket követő rehabilitáció folyamatában a pszichológusok szerepe egyre meghatározóbb, ám a betegek műtétre való pszichés felkészítésének gyakorlata még nem terjedt el hazánkban, inkább csak szórványosan jelenik meg egy-egy orvosi csapathoz kötődően, kiváltképp a transzplantáció, az onkológia vagy a kardiológia területén. A műtéteket megelőző orvosi felkészítés szigorúan szabályozott, jól kidolgozott protokoll mentén történik, és számos egészségügyi vizsgálatot (pl. vér- és vizeletvizsgálat, EKG, röntgen, esetleg CT, MR) magában foglal. Az orvosi csapat ennek alapján dönt arról, hogy a páciens szervezete alkalmas-e a műtéti beavatkozásra. Ennek analógiájára például az USA-ban egyes biztosítótársaságok az orvosi vizsgálatok mellett – önkitöltő kérdőíves eljárásokon alapuló – kötelező pszichológiai állapotfelmérést is előírnak. Többek között depressziót, szorongást mérő kérdőívek alapján döntenek arról, hogy a páciens aktuális lelkiállapota lehetővé teszi-e a műtéti beavatkozást. Ezen preoperatív pszichés értékelés alapján kívánják csökkenteni a lehetséges kockázati tényezőket (pl. komplikációk, egészségügyi személyzettel való együttműködés hiánya) és a műtét elmaradása kapcsán felmerülő költségeket.

„Mi van, ha szépen elalszom?”

„Az ember a műtét előtt, az itt és mostban nem tud semmit sem arról, hogy milyen lesz azután” – számolt be érzéseiről egy szemműtétre váró idősebb női páciens. A beavatkozásokat megelőző időszak legmeghatározóbb élménye a szorongás, amely kisebb-nagyobb amplitúdóval folyamatosan jelen van a műtét tervezésétől kezdődően, s egyre fokozódik az anesztézia és az operáció közeledtével. Ez magában foglalhatja az ismeretlentől (pl. kórházi környezet, műtéti eljárás folyamata és kimenetele, műtét utáni új élethelyzet) és a kontroll elvesztésétől való félelmet (pl. kiszolgáltatottság, másoktól való függés, meztelenség), tartalmazhatja a műtétet kísérő tünetektől (pl. altatást követő ébredés, hányinger, fájdalom, szövődmények) és az élet befejezésének lehetőségétől való szorongást (pl. komplikáció vagy az altatás kockázata miatt). Ahogy egy nyitott szívműtétre váró édesanya drámaian megfogalmazta: „Mi van, ha szépen elalszom, és az altatóorvos és a műtőlámpa lesz, amit ebben az életben utoljára látok a kisfiam arca helyett?”

A szorongás mellett a major depressziónak megfelelő tünetegyüttes szintén megjelenhet a pácienseknél. Ide sorolható a negatív hangulat, az érdeklődés és az öröm csökkenése, az étvágytalanság, az alvászavar, a fáradtság, a csökkent koncentrálási képesség. Egy kanadai áttekintő tanulmány szerint a betegek 15–28%-át jellemzi a depresszió, amelynek szerepe kiváltképp a fájdalommal való összefüggés miatt jelentős: a műtétet megelőző depresszió intenzívebb műtét utáni közvetlen fájdalommal jár együtt, amely hatás a gyógyulás későbbi szakaszaiban – 6 hónappal és 1 évvel a műtét után – is fennmarad. A fokozott fájdalom elhúzódó kórházi kezeléshez vezethet, késlelteti a felépülés folyamatát, és megnövekedett rizikót jelent a fájdalom krónikussá válása szempontjából. Emiatt a depressziós betegek kifejezetten magas kockázatú populációt jelentenek a műtétek tekintetében, ugyanakkor a felismerés mégis nehéz, mivel a depresszió tünetei voltaképpen egybeesnek az aktivitás csökkenésével, a funkcióvesztéssel, az életminőség romlásával, a fájdalommal, voltaképpen a tartósan fennálló betegléttel.

Mindemellett felszínre törhet a frusztráció és a tehetetlenség által létrejövő düh, harag és agresszió. A „Miért pont én?” dühe, az élet igazságtalanságának érzéséből fakadó harag, s ezáltal a hitrendszer megingása is jellemző lehet. Mások okolása és hibáztatása szintén megjelenhet, amelynek tárgya gyakran a mindvégig mellettünk álló társ vagy éppen a gyógyítást végző egészségügyi személyzet. Rendkívül fontos, hogy családtagként, barátként vagy éppen kollégaként felismerjük a beteg műtétet megelőző szélsőséges érzelmi reakcióit (a szorongást, a depressziót és az agressziót), és azokat ne a beteg állandó, megváltozott személyiségjellemzőjének tekintsük, hanem sokkal inkább aktuális érzelmi állapota, a műtéttel kapcsolatos benne kavargó érzelmi zsongás lenyomatának.

A pszichológiai felkészülés fókuszpontjai

A fentiek alapján megállapítható, hogy a műtét előtti megnövekedett szorongás szorosan összefügg az információhiánnyal. Az ismeretlentől való félelem és ezáltal a preoperatív szorongás csökkentésében legfontosabb szerepe a megfelelő orvosi információ átadásának van. Pontosan mi indokolja a beavatkozást? Mik lehetnek a kockázati tényezők? Milyen szövődményekkel járhat a műtét? Páciensként mikor és kivel tudok közvetlenül kommunikálni a különböző helyzetekben? Hogyan kérhetek pontos információt magával a műtéti folyamattal kapcsolatban? Mi fog történni? Mikor? Mennyi ideig tart majd a beavatkozás? Mit fogok érezni a beavatkozás alatt és utána? Végül fontos tisztázni azt is, hogy betegként mit tehetek az együttműködés és a mielőbbi gyógyulás érdekében a konkrét viselkedés szintjén, gondoljunk itt a kötelező vizsgálatokra, a gyógyszerszedésre vagy akár az étkezésre. Hangsúlyozhatjuk a világos és őszinte kommunikáció iránti igényünket, ahol a hatékony betegtájékoztatás messze több, mint információátadás, hiszen az egészségügyi személyzetbe vetett bizalom megerősítését egyaránt szolgálja. Családtagként, barátként ebben a helyzetben is segítő jobbot nyújthatunk az orvosi tájékoztatón részt vevő páciensnek. Elkísérve őt – egészséges személyként viszonylagos nyugalomban – objektívebb módon hallgathatjuk az elhangzó információkat, ezáltal pontosabban tudjuk felmérni a kockázatot, jobban emlékszünk az elhangzottakra. Mindemellett akár a páciens helyett is feltehetjük a tisztázó kérdéseket, vagy érinthetjük a kimaradó témákat. Ennek fontosságát az indokolja, hogy a betegek a műtétet megelőző szenzitív időszakban a szorongás miatt gyakran kerülnek regresszióba, azaz életkorukhoz, intellektusokhoz képest alacsonyabb szintű működési mód jellemzi őket ideiglenesen.

Ahogy fent olvashattuk, a szorongás nemcsak az információ hiányából, hanem a kontroll elvesztéséből is származhat. A kontroll visszaszerzésében fontos szerep jut a korábban már részletezett betegtájékoztatónak: a rendelkezésünkre álló tények tükrében egyrészt szabadon dönthetünk a műtét vállalásáról vagy annak időpontjáról, másrészt különböző forgatókönyveket kialakítva felkészülhetünk a lehetséges következményekre. Találkozhatunk hasonló műtéten már átesett betegtársakkal, beszélhetünk velük a félelmeinkről. Végül általunk ismert szorongáscsökkentő technikák (pl. relaxáció, mindfulness, meditáció) alkalmazásán keresztül tevőlegesen csökkenthetjük a feszültséget, ezáltal közvetlenül megélhetjük a kontroll élményét és az énhatékonyság érzését. Családtagként, barátként úgy tudjuk ebben támogatni a pácienst, hogy elfogadjuk a beavatkozással kapcsolatos döntését, bármi is legyen az. Emellett a szorongáscsökkentő technikákat akár együtt gyakorolhatjuk vele, ezáltal az érzelmi támogatás mellett megtapasztalhatja az aktív, tevékeny támogatást is. Ne rejtsük véka alá, hogy a kontroll hiánya széles skálán mozog, a kórházi környezetnek való kiszolgáltatottságon át egészen a teljes kontrollvesztett állapotig. Egy amputált fiatal férfi beteg megrendítően fogalmazott: „Minden hátralévő napomon segítségre szorulok majd, és arra, hogy mindig legyen egy segédeszköz… Nemcsak az egyik lábamat veszítettem el, hanem a kontrollt az egész életem felett.” Amikor a páciens úgy érzi, a teljes élete feletti kontrollt elveszíti, akkor ezt tekintsük jelnek, és javasoljuk neki a professzionális pszichológusi segítség igénybevételét.

Fontos tisztázni a célokat és az elvárásokat is a műtét kapcsán. Érdemes tudni, hogy a beavatkozásnak mi a pontos célja (pl. életmentés, állapotromlás megakadályozása, jövőbeli kockázat csökkentése, életminőség javítása). Ha a páciens nem fogadja el az orvosi csapat célját, és neki más – akár irreális – elvárásai vannak a műtét hatását (pl. fájdalom mértéke, fizikai aktivitás, életminőség) illetően, az növelheti a műtéttel kapcsolatos elégedetlenséget, és lassíthatja a gyógyulást. Következésképpen kiemelten fontos, hogy a páciens és az orvosi csapat céljai és elvárásai összhangban legyenek. Családtagként, barátként a racionális célok és a várható kimenetellel kapcsolatos reális elvárások megfogalmazásában szintén segíthetjük a beteget.

A sebészeti beavatkozások minden esetben érintik a páciens saját testével kapcsolatos érzéseit, élményeit és fantáziáit. Legyen szó a legkisebb laparoszkópiás műtéti hegtől a nagyobb hasi vagy mellkasi sebig, az alapélmény ugyanaz: sérülnek a testhatárok, megbomlik a testi integritás. Egy érzékeny, 30 éves női páciens „a testemen elkövetett erőszakként” írta le utólag a tüdőműtétjét. A hegek mellett a testkép is végérvényesen megváltozik bizonyos – pl. daganatos – szövetek, szervek vagy végtagok eltávolításakor. Belső protézisek (pl. ízületek, végtagok, szemlencse) beépítése esetén pedig nemcsak a saját korábbi, már nem funkcionáló testrész elveszítése zajlik, hanem az idegen test befogadása, elfogadása és integrációja is fontos a műtét sikeréhez. Ennek a bonyolult és érzelmileg megterhelő gyászfolyamatnak a legelső állomása az lehet, hogy emlékeink között kutatva végigmegyünk azon az életúton, amit közösen „bejártunk” az adott testrésszel. Elevenítsük fel a legmeghatározóbb, életre szóló pozitív élményeinket, majd az adott szervnek megköszönve és hálát adva – akár könnyek között – búcsúzzunk el tőle, mert már nem tudja támogatni jövőbeli életünket úgy, ahogy eddig tette.

Mit nyerhetünk a tudatossággal?

Programozott műtétekről lévén szó, az – akár több hónapos – várakozási időszak kiváló lehetőséget adhatna a páciens műtétre való pszichológiai felkészülésére. Idő tehát lenne rá, de megéri-e? – hangozhatna az egészségközgazdászok jogos kérdése. A válasz egyértelmű: igen, a műtétre való tudatos felkészülés egyéni és társadalmi szintű haszna egyaránt jól van dokumentálva a nemzetközi kutatási eredmények tükrében. A műtétet megelőző 1–6 alkalmas, pszichológusok által vezetett felkészítés az egyén szintjén csökkenti a nem kívánt tüneteket (pl. hányinger, hányás, akut és krónikus fájdalom), valamint a műtétet követő esetleges komplikációkat és ezáltal a halálozási rátát. Szintén csökkenti a páciens gyógyszerfogyasztásának mértékét, a patológiás gyászreakció kialakulásának valószínűségét, továbbá a gondolkodási és érzelmi diszfunkciók megjelenését. A felkészített páciensek elégedettebbek a műtét kimenetelével és az egészségügyi személyzettel, emellett növekszik életminőségük a műtétet követően. A műtétre történő pszichológiai felkészítés társadalmi-gazdasági haszna szintén kiemelkedő: lerövidül a kórházban tartózkodás időtartama, gyorsabb lesz a munkába való visszatérés, és a beavatkozást követő viselkedésváltozás ugyancsak nagyobb valószínűséggel jelenik meg a betegeknél (pl. diéta, mozgás), ezáltal kisebb jövőbeli terhet rónak majd az egészségügyi ellátórendszerre. Végül az objektív tények mellett álljon itt egy szubjektív megállapítás: „Tudtam, hogy a műtét nehéz lesz, tudtam, hogy fájni fog, mind testileg, mind lelkileg. Nem nyugtatott meg, hogy meg fogok szabadulni a szenvedéstől… Csak a műtétre tudtam koncentrálni, és a bizonytalan jövőre… A műtétre való tudatos pszichológiai felkészülés ezért szerintem legalább olyan fontos lenne minden nagyobb műtét esetében, mint a kötelező labor- vagy EKG-vizsgálatok.”

Ez az írás a Mindennapi Pszichológia magazin 2024/1 lapszámában jelent meg, amennyiben érdekli a lapszám többi cikke, úgy rendelje meg az online magazint webshopunkban!