Talán még sosem voltak annyira sérülékenyek és lecserélhetőek az értékeink, köztük a kapcsolataink, mint napjainkban. Felgyorsult világunk kevés időt biztosít a jelenségek – ezen belül a helyzetek – megértésében való elmélyülésre, sokszor könnyebb csak sodródni az árral. Feszültségünk magyarázatát hajlamosak vagyunk külső forrásokban keresni: „azért vagyok mérges, mert rossz volt a tömegközlekedés, esett az eső, koszos lett a cipőm”, vagy emberekre vetítjük ki: „barátságtalanul nézett rám a kollégám”, és még sorolhatnánk. Ha külső forrásokra mutatunk, felmentést kapunk a belső okok felülvizsgálata alól. De vajon igazából kire irányul a harag? Hogyan szól ez rólunk? Miért pont a másik lett a céltáblája feszültségünknek? 

Kiről szól a harag?

„Minden, ami másokban irritál minket, hozzásegít saját magunk megértéséhez” – mondta Jung, s gondolataiból kiindulva éppen ez előtt zárjuk be az ajtót, amikor ujjal mutogatunk a másikra, amikor eltávolodunk egy feszültséggel terhes kapcsolattól, vagy indulat keletkezik bennünk valaki vagy valami iránt anélkül, hogy megkérdőjeleznénk ennek jogosságát. Ilyenkor érdemes lenne megkérdezni magunktól, mi zavar igazából. Van-e kapcsolódásunk azzal a jelenséggel, ami a másikban irritálni, taszítani kezdett? Mit ad nekünk, ha látjuk ezt kívülről, de távol tartjuk magunktól? 

A szorongó, elkerülő kötődéssel jellemezhető emberek gyakori megküzdése valójában a konfliktusok elhárítása, a belső feszültségek kivetítése és ezzel feldolgozatlanul hagyása. Pedig kötelékeink – köztük a legfontosabb, az önmagunkhoz fűződő kötelék – fenntartói elsősorban azok a viselkedésformák, amelyek elől a szorongó emberek menekülnek. Ezek a sebezhetőségünk vagy épp a konfliktusaink feldolgozása, a támogatás kérése vagy mások elfogadása. Árulkodó jelzés a bizonytalan kötődésre, amikor valaki folyamatosan a sérelmein rágódik, és feldúlt érzelmeinek megfelelően cselekszik automatikusan, anélkül hogy képes lenne megvizsgálni saját szerepét a helyzetben. Ha dühös, gyakran kiabálni kezd, ha fenyegetve érzi magát, elzárkózik. Konfliktus esetén, akár a másik fél kárára is, mindenáron győzni próbál, hogy saját igényeit kielégítse. Az önmagához fűződő biztonságos kötődést az jellemezné, ha képes lenne mások hibáztatása nélkül elismerni, hogy haragja valamely betöltetlen szükségletéről árulkodik. Ennek mentén tudná megfogalmazni a következő lépést, azaz hogy mit kellene tennie a helyzet kezelése érdekében. Enélkül csak a harag önfenntartó, ördögi köreit ismétli, melynek tárgya és személye a helyzet függvénye.

A bosszúvágy üzenete

Bár az emberek döntő része úgy nyilatkozik a haragról, mint elkerülendő, kellemetlen érzésről, ami csak rontja életminőségünket, azért érdemes lenne megérteni és használni ezt az érzést. Brené Brown amerikai professzor arról beszélt Önmagunk feltárása című podcastjében, hogy a hibáztatás olyan, mintha úgy akarnánk megbirkózni a kellemetlenségekkel, hogy átruházzuk azokat valaki másra. Valójában a fájdalmunk mértékével egyenes arányban áll, hogy másoknak mekkora fájdalmat akarunk okozni egy vita során. Mielőtt ösztönünknek engedve haraggal reagálnánk a külvilágra, fontos lenne tehát megállni és önvizsgálatot tartani úgy, mintha lassított felvételen, kívülről néznénk vissza saját reakcióinkat. Használjuk bosszúvágyunk üzenetét arra, hogy megértsük, mi bánt minket igazából, mi az a hiány, amitől szenvedünk. Így közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy mivel van dolgunk az életünkben. Az idegesség, a düh inkább szól a sebezehetőségről, mint az agresszióról.

Vétkesek és felmentettek

A bűnbakképzés jelensége tipikus példája a harag nem megfelelő csatornázásának. Ilyenkor a személy keres valakit, akire haragudhat, így fennmarad egy másik, valódi feszültségforrást hordozó kapcsolat. Csakhogy ez patológiás egyensúlyt hoz létre, és nem teszi a feleket hosszú távon boldoggá. A családterápia rendszerszemléletében például a bűnbakképzés a háromszögkapcsolatok kialakításának egyik legtipikusabb példája. Azon az áron marad fenn a közösség – gyakran a szülőpár – egyensúlya, hogy egy külső személyre hárítják a hibás szerepét. Ez lehet családon belül a leggyengébb láncszem, a valamilyen szempontból problémás egyik gyerek, de gyakran külső kapcsolatokban is megjelenik.

Példának hozhatom egy páciensemet, aki kamaszkorában, középső lánygyermekként azt élte meg a családjában, hogy semmiben sem lehet különlegesebb, mint a testvérei. Nővérét tekintették a legokosabbnak, húgát a legszebbnek és legsokoldalúbbnak, ő azonban nem találta a helyét. A képességei és a külseje kapcsán egyaránt önbizalomhiánytól szenvedett. Sokat rivalizált a húgával, de ezt otthon nem vállalhatta fel, mert akkor úgy érezte volna, hogy rossz nővérként ítélik meg. Az őt verbálisan bántó és lekezelő húgával kapcsolatos rossz érzéseitől úgy szabadult meg, hogy idealizálni kezdte őt, hibáit elkendőzte, s minden frusztrációját egy önmagához hasonló, erősen szorongó barátnőjén vezette le. Olyan jellembeli hibákért szidta, amelyek a húgára voltak igazak, a külsejével való elégedetlenségét pedig barátnője fizikai jellemzőire vetítette ki. Ezáltal tehermentesült saját feszültségétől, és megmaradt az elvárt jó kapcsolat a testvérével is. Mindez azonban csak átmenetileg jelentett megoldást. A „kire, mire haragszom?” kérdése és tisztázása alapvető fontosságú lett volna, nemcsak a család működése, de a kamasz lány önmagával kapcsolatos feszültségeinek átdolgozása szempontjából is. A barátnővel való viszony azonban visszafordíthatatlanul elmérgesedett, ahelyett hogy megértették és kezelték volna a kiváltó okokat. 

Oldás és értés

A szembenézés elengedhetetlen azzal kapcsolatban, hogy mi elől is próbálunk menekülni, amikor mást hibáztatunk valamiért. Nehéz bevallani magunknak, hogy olyasmiért haragszunk a másikra, ami ránk ugyanúgy igaz. Sokan félnek attól, hogy ha felvállalják rossz döntéseiket, hibáikat, mások szemében kevésbé lesznek értékesek, de az is hátráltató tényező, ha az önvizsgálat helyett a könnyebb utat, az elkerülést választjuk. Ez azonban csak látszólag lesz megoldás, mert a kapcsolati dinamika addig ismétlődik, míg el nem kezdjük megérteni és átdolgozni, ami valójában bennünk történik. Nem azzal okozunk problémát, ha szóba hozzuk feszültségünk tárgyát – hiszen mi is a helyzet részesei s egyben elszenvedői vagyunk –, hanem ha igyekszünk azt elkendőzni, vagy agresszív módon a másik ellen fordítjuk. A megoldás tehát megérteni a problémák gyökerét, és a feldolgozás által eljutni arra a szintre, amikor már nem hordozunk magunkban neheztelést.