A látásvesztés traumája egy egész életre szóló testi, pszichés, egzisztenciális - totális veszteség. Az egyén számára ugyanolyan gyászmunkát tesz szükségessé, mintha valakit elveszített volna. Ez a valaki látó énje volt. Trauma, stigmatizáció és identitás problémája szorosan összetartozik a vakság feldolgozásában. Énképünk nagyban függ a szociális normáktól és a környezetünk ránk adott reakcióitól, így a környezet sztereotípiái és szánalma csak tovább erősíti a kirekesztettség érzését. Ezért a veszteség feldolgozásához a sztereotípiákat felül kell bírálni, és ki kell alakítani hozzájuk egy személyes viszonyulást. Olyan súlyos tartós fogyatékosság nyomán, mint a vakság, énképünk egésze átszíneződik, és identitásunk újraszervezésére van szükség. Ennek nyomán a személy identitása vagy megújul, azaz beindul egyfajta poszttraumás növekedés (PTF), és a szubjektumnak sikerül az élettörténetébe szervesen bekapcsolni a történteket, tapasztalatként gazdagodva általuk, vagy pedig stigmatizál a fogyaték és egy „torz”, „sérült”, „fogyatékos” identitás alakul ki.

A terápia

Énképünk további meghatározó építőeleme emlékezetünk és képzeletvilágunk. Sok látását elvesztett ember arról számol be, hogy az emlékekből, álmokból és fantáziákból lassan eltűnik a vizualitás: elmosódnak a régen ismert helyek kontúrjai, az új ismerősökhöz egyre halványodó régi arcokat képesek csak hozzákapcsolni, eltűnnek a képek az álmokból is, és az egyén lassan megszűnik vizuális önreferenciának lenni. Mivel információink döntő többségét vizuális ingerek alapján szerezzük, a látását elveszett ember elbizonytalanodik önmagával és a környezettel szemben, mert úgy érzi, nem képes adekvát információkat szerezni. Ezért a terápiás munkában a gyógyulás alapja a biztonság visszaszerzése, amely a test feletti kontrollal kezdődik, majd folyamatosan halad kifelé, a környezet újbóli kontrollálásának irányába.

Az identitás újra-felépítésében az egyik kulcstényező a megvakulást közvetlenül követő kritikus periódus lezajlása. Ekkor óriási szerepe van a környezet reakcióinak, elsősorban a családnak, akik ilyenkor támogatják, befogadják, körbeveszik a látását elvesztett embert, és átmenetileg a beszűkült világ egészét jelentik számára.

A következőkben bemutatok két esetet, amelyek jól szemléltetik a traumán átesett emberrel való kapcsolat útjait és zsákutcáit.

István

István a Vakok Intézetében, a VERCS-re (Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja) kért felvételt. Felnőttként megvakult emberek jönnek ide három hónapos rehabilitációra, amelynek során elemi készségeket sajátítanak el: bottal való közlekedés, Braille-írás, mindennapos tevékenységek – és pszichológusi segítséget is kapnak, amennyiben igénylik.

István 33 éves, visszahúzódó, halk szavú férfi, elsőre egy felnőtt kisbaba benyomását kelti. Szüleivel él egy vidéki városban. Nyolc általánost végzett, azóta otthon lakik, nincs se munkája, se párkapcsolata. Gyerekkorától kezdődően romlott a látása, és 9 éves volt, amikor már nem tudott egyedül közlekedni, majd 14 éves korára, az általános iskola végére teljesen elvesztette a látását. Az iskola utolsó osztályait már Budapesten, a gyengén látók bentlakásos iskolájában végezte.

Elmondása szerint sosem voltak igazán barátai, nem tudott könnyen kapcsolatba lépni másokkal. 14 éves korában a teljes elsötétülés nagyon megviselte, hiába történt fokozatosan. Ekkor végképp bezárkózott, és 18 éven keresztül családján kívül senkivel nem tartotta a kapcsolatot. A szülők sem kértek külső segítséget, „nem informálódtak, hogy mire van egy vaknak szüksége, hogyan kell neki segíteni”. Amikor István hazakerült a gyengén látók iskolájából, az anya otthagyta a munkahelyét, hogy otthon „ápolhassa” Istvánt. Minden házimunkát és hivatalos ügyet ő végzett helyette. Minden napnak megvolt a menetrendje, amelyben István kizárólag az anyjával ment ki a lakásból, jó idő esetén a boltba vagy a gyógyszertárba.

A szülei úgy gondolták, hogy „őt úgysem lehetne megtanítani” semmire. „Nem tudták – mondta István –, hogy milyen egy vaknak, mire képes egy vak”. A szülei egy magatehetetlen gyerek szerepében tartották, ami nagyon kártékony reakció a szülők részéről, akik számára a gondozni való beteg gyerek élethivatássá válik.

Úgy sikerült végül Istvánnak kitörnie ebből a börtönből, hogy kórházba került, ahol „emberszámba vették”, s ennek hatására elkezdte keresni a kiutat. A szülei „fogyatékosnak kezelték”, pedig „csak az a különbség, hogy ő nem lát, de nem más, mint a többiek, bármit meg tud tanulni ő is” – mondta ezt István akkor, amikor már két hónapja nem a szüleivel, hanem a Vakok Intézetében lakott. A jövőbeli terveiről egyelőre annyit tudott, hogy szeretne „normális életet élni”, munkahelyet találni és egyszer majd önállóan lakni.

Roland

A másik eset Roland, 28 éves, barátságos, nyitott, kommunikatív férfi. Egy telefonos tanácsadó cégnél dolgozik, egyedül lakik és párkapcsolatban él egy felnőttként megvakult nővel. Kétéves kora óta cukorbeteg, de saját bevallása szerint nagyon elhanyagolta a betegségét, nem tartotta a diétát. Hiába mondták neki, hogy vigyázzon, úgy gondolta, hogy „sérthetetlen”. 25 évesen kezdett megvakulni, de csak hónapokkal később ment el orvoshoz, amikor egy tanfolyamon nem tudta elolvasni a számokat. Addigra már a bal szemére teljesen megvakult, amit addig észre sem vett – amikor viszont a kórházban ezt közölték vele, elájult. A többszöri operáció ellenére mind a két szemére teljesen megvakult, amire azonban – elmondása szerint – addigra már volt ideje felkészülni.

Az orvos a családjának azt javasolta, ne éreztessék vele, hogy minden megváltozott, kezeljék normálisan. Így is tettek, ami Rolandnak „nagyon jó volt”. A barátait ő maga kérte meg, hogy ne sajnálják: „attól, hogy nem látok, nem lettem más”. Az anyja az első hónapokban természetesen sokat segített neki, de nem helyette csinálta meg a dolgokat, hanem megmutatta, hogyan tud például egyedül vasalni, mosogatni. Továbbra is ki kellett vennie a részét a házimunkából, ami nagyon jót tett neki: önálló lett, s nem is érezte magát „fogyatékosnak”, megmaradt minden családban betöltött szerepe és feladata. Pár hónappal megvakulását követően ment el a Szempont Alapítvány tanfolyamára, ahol megtanult fehér bottal közlekedni, számítógépet használni stb. Azóta önállóan él.

Kérdésemre, hogy hogyan sikerült feldolgoznia a látásvesztést, azt mondta, nagyon jól: „vannak korlátaim, de mindig megoldottam. Nem vagyok fogyatékos, sosem szerettem ezt a szót. Egy vaksi hapsi vagyok.”

A család ebben a krízisben képes volt összefogni és valódi empátiával reagálni a kihívásra. Roland a lehető legnagyobb segítséget kapta tőlük: normálisnak kezelték. Az önmagába vetett hite, hogy „sérthetetlen”, fizikailag ugyan illúziónak bizonyult, azonban lelki értelemben nem, hiszen hiába vakult meg, az identitása nem sérült, sőt gazdagodott, mert erősebb lett a trauma által.