Diana Spencer sok mindent megtestesített, amivel az emberek könnyen és szívesen tudtak azonosulni. Házassága úgy kezdődött, mint valami tündérmese: a fiatal és szép óvónő találkozik a királyfival, aki feleségül kéri. Majd következik az álomesküvő, melynek pompáját és eleganciáját azóta sem lehetett felülmúlni, és amelynek élő televíziós közvetítését 750 millióan nézték világszerte.

A nép hercegnője

A hercegnőnek kiváló adottságai voltak ahhoz, hogy tökéletes celebbé váljon. Előnyös megjelenése, fotogenitása, a lényéből sugárzó elegancia a bulvárlapok kedvencévé tette. A Forbes magazin néhány évvel ezelőtt megjelent cikke szerint Diana az önmenedzselés zsenije volt, és a sajtó figyelmét tudatosan használta fel önmaga népszerűsítésére, szeretetigényének kielégítésére. Legfontosabb nyilvános szereplései főképp a jótékonysághoz, a humanitárius kezdeményezések támogatásához kapcsolódtak. Rendkívüli érzelmi intelligenciájával, empátiájával megtalálta azokat az ügyeket, amelyek nemcsak neki, de a lakosság jelentős részének is fontosak voltak. Így születtek meg a máig emlékezetes fényképek, például az, amelyiken 1987-ben kesztyű nélkül fog kezet egy AIDS-es beteggel, hogy így segítsen eloszlatni az akkoriban elterjedt tévhitet, mely szerint az AIDS érintés útján is terjed. Vagy az a kép, amelyen sisakban, védőmellénnyel látni őt egy angolai taposóakna-mező mellett. Mindezzel Diana messze túllépett a királyi család tagjaitól elvárt protokolláris kötelezettségeken, sok száz jótékonysági akciójával pedig éveken át állandó szenzáció tudott maradni. Merészségével, közvetlenségével megnyerte a britek szívét.

Összeomló házassága azonosulási felület volt

Szerepléseinek másik fő területe családi problémáinak nyilvánosság elé tárása volt. Házassága öt év alatt megromlott, 1992-ben megjelent a Diana igaz története című könyv, amely zseniális PR-húzás volt. A kötet Diana szemszögéből mutatta be a történteket, így a közönség értesülhetett arról, hogy Károly herceg mint férj hidegen, elutasítóan viselkedett, és ez volt az oka Diana öngyilkossági kísérleteinek. Lélektani szempontból ezzel Diana fontos lépést tett: elhanyagolt, érzelmileg bántalmazott feleségként jelent meg a nyilvánosság előtt, így rengeteg hasonló helyzetben levő nő tekinthette a sorstársának és azonosulhatott vele.

Rendkívüli hatású volt az az 1995-ös tévéinterjú is, melynek sugárzása idején London utcái szinte kiürültek. A műsort 23 millió brit nézte. Pszichológiai szempontból különösen fontos, hogy Diana ebben az interjúban nyíltan beszélt evészavaráról, bulimiájáról. Azzal pedig, hogy felvállalta ezt a viszonylag kevés figyelmet kapó, ám meglehetősen gyakori és általában súlyos szégyenérzettel párosuló betegséget, elérte, hogy a következő években több mint kétszer annyi bulimiás brit nő szánta el magát, hogy kezelésre jelentkezzen, mint korábban. A „Diana-effektus” azonban a hercegnő halála után csökkenni kezdett, és az ezredfordulóra visszaállt a korábbi állapot.

Egyirányú kapcsolatok

Diana népszerűségének egyik titka biztosan az, hogy számos különböző kapcsolódási pontot kínált fel a potenciális rajongóknak. Ám a celebimádathoz rajongók is kellenek! Vajon kik és miért lesznek egy-egy híresség rajongói, netán megszállottjai? A lélektan ezzel a kérdéssel már viszonylag sokat foglalkozott. Jóformán bárki lehet celeb, akinek a tevékenysége és többé-kevésbé az élete is a nyilvánosság előtt zajlik. Mégis, a celebek elsősorban a film, a tévé és a popzene világából kerülnek ki, de ugyanúgy lehetnek írók, sportolók és politikusok is. Megjegyzendő, hogy a rajongói magatartás koncepcióját a lélektan még a közösségi média megjelenése előtt dolgozta ki, és Lady Diana is ebben a korban élt. A klasszikus rajongás központi eleme a paraszociális kapcsolat, ami egyirányú, egyoldalú viszonyt jelent, amelyben a híresség nem is ismeri rajongóját. Ez a fajta viszony létezik az online térben is, ahol a híresség szerepét betöltheti egy influenszer vagy bármilyen videósztár, de szűkebb körben ismert szereplők is gyűjthetnek elszánt követőket.

A celebek iránti rajongásnak három szintje van. A „legenyhébb” fokozatra az jellemző, hogy az ember csak azért érdeklődik a celebek iránt, mert ez szórakoztatja, és jól el tud beszélgetni másokkal, akik szintén kedvelik az adott hírességet. A következő szint intenzívebb és személyesebb viszonyt jelent, ilyenkor a rajongó valódi érzelmeket táplál a celeb iránt. A harmadik fokozat már-már beteges: a rajongó a híresség megszállottjává válik, akaratától függetlenül fantáziál róla, és a celebbel való foglalkozás szinte átveszi az uralmat az élete felett. Ha ez az állapot áll fenn, akkor valószínű, hogy egyéb pszichés problémák is jelen vannak, például depresszió vagy szorongás.

Egy háromezer fő részvételével végzett felmérés szerint az emberek 1%-a válik megszállott celebimádóvá, 10% intenzív, személyes érzelmeket táplál valamely híresség iránt, és 14% csak azért foglalkozik ilyesmivel, mert jó társasági témát lát benne. Vagyis az emberek 75%-át egyáltalán nem érdekli a hírességek magánélete. Az általános vélemény az, hogy nincs baj a celebek iránti érdeklődéssel mindaddig, amíg a rajongás nem hatalmasodik el annyira, hogy megzavarja az ember életét.

Az ideális én

Sokan azért lelkesednek egy celebért, mert olyan értéket testesít meg, amelyet a rajongó is szeretne a magáénak tudni. Ilyen esetben a celeb példakép, a rajongó „ideális énjének” képviselője. A valódi barátok egymást erősítik, bátorítják – és a paraszociális kapcsolatok hasonlítanak az igazi barátságra, legalábbis annyiban, hogy a rajongó ismerősének érzi a celebet, érzelmileg fontos a számára. Vajon lehet az ilyen egyirányú kapcsolatnak is olyan hatása, mint a tényleges barátságnak? Jaye L. Derrick és munkatársai 168 olyan egyetemistát kértek fel egy kísérletben való részvételre, akik valamely híresség rajongói voltak. Egy korábbi tesztből a kutatók azt is tudták, hogy melyik diák önértékelése tekinthető alacsonynak, illetve magasnak. A résztvevők egy részét arra kérték, hat percet fordítsanak arra, hogy írásban összefoglalják, miért szeretik kedvenc hírességüket, míg a többieknek egy semleges személyről kellett írniuk. Végül egy önértékelést mérő teszt következett, melynek eredményeiből kiderült, hogy akinek korábban alacsony volt az önértékelése és kedvenc celebjére gondolt, annak önértékelése javult. Ez azt jelzi, hogy a hírességek iránti rajongásnak kedvező hatása is lehet az ember lelkiállapotára. Ha tehát valaki – akár negyed századdal a halála után – Diana életére, személyére gondol, és ettől jobbnak, erősebbnek érzi magát, akkor csak hálásak lehetünk a ránk hagyott örökségért.