Történetek egy pszichoterápiás rendelőből

A 30 éves Anna alvásproblémái miatt kér segítséget.  Jelenleg gyeden van egy 10 hónapos ikerpárral. Férjével a gyerekek születése óta jóval kevesebb idejük van egymásra, bő egy éve nincs köztük testi kapcsolat. A férfi egyre többet van benn a munkahelyén. Anna élete beszűkült, sokszor eszébe jut, hogy szeretne néha felnőttekkel is beszélgetni, elege van már a szoptatós melltartóból, és utálja magát. Anyja időnként megjegyzi: ha nem változtatnak, akkor ne csodálkozzanak, ha jön egy „harmadik”. Anna ilyenkor párja védelmére kel, és azzal nyugtatja magát, hogy régi, jó párost alkotnak, kell ő így is társának.   

Az 55 éves Istvánt 25 éves barátnője küldte pszichológushoz. A férfi ultimátumot kapott: vagy „kezd magával valamit”, vagy elköszönhet szerelmétől. A pici, kopaszodó, köpcös férfi naponta többször telefonál barátnőjének, érdeklődik, hogy mit csinál. Ha nem veszi fel a telefont, István nem tud megálljt parancsolni vad fantáziáinak, és berohan a lány munkahelyére, hogy lássa, melyik férfikollégával szarvazzák fel. Noha féltékenységét az utóbbi években magára szedett kilókhoz köti, a partnereivel szembeni mély bizalmatlanság végigkísérte minden kapcsolatát.

A féltékenység közös szál a két esetben, az élettörténet és a személyiség azonban teljesen más. Mindannyiunk életében vannak olyan élethelyzetek, amelyek – mint itt Annáé – igencsak „megágyaznak” a féltékenységnek. Tipikusan ilyen egy-egy életszakasz-váltás –esetünkben a kisgyermekes családdá válás. Az alkalmazkodás szempontjából kritikus helyzetek ezek a személynek és a párnak egyaránt. Külső okok vagy pusztán aktuálisan labilisabb belső egyensúlyunk miatt feltámadhat bennünk a félelem, hogy elveszíthetjük a másikat, hogy esetleg nem kellünk már, mert akad szebb, jobb nálunk. Ha elég teherbíró a féltékeny fél – és a párkapcsolat –, akkor ez a kínzó feszültség szavakba önthető. Hol szépen, hol csúnyán, de lehet arról beszélni, hogy ki mit él át, és mit szeretne a másiktól ahhoz, hogy a párkapcsolatban helyreálljon a bizalom és az intimitás. István történetében ezzel szemben az látható, hogy nem pusztán egy aktuális, nehéz élethelyzetről van szó, hanem egy ismétlődő mintázatról – mindig ugyanúgy alakulnak a párkapcsolatai. Esete a féltékenység bomlasztó hatását is megmutatja. Ördögi körbe kerül – s viselkedésével maga idézi elő a rettegett elhagyatást. 

Az egyéni különbségeken túl vannak olyan általános törvényszerűségek, amelyek a féltékenységgel kapcsolatban többé-kevésbé mindenkire érvényesek.

Első kínzó élményeink – féltékenység a személyiségfejlődésben

A pszichoanalitikus megközelítés azt vallja, hogy a normális féltékenység mindenütt jelen van.  Freud szerint ennek egyik forrása a gyermekkori ödipális helyzet, a másik pedig a testvérféltékenység. Ezek azonban más-más lenyomatot hagynak a lelkünkben attól függően, hogy a számunkra fontos személyek, elsősorban a szüleink hogyan reagálnak érzelmeinkre. A szintén pszichoanalitikus Fenichel úgy véli, azok hajlamosak leginkább a féltékenységre, akik képtelenek a szeretet mélyebb érzéseire. Önmagában és a másikban megbízni csak az tud, aki gyermekként megélhette, hogy szeretik, szükségleteit kielégítik, fejlődését, ügyesedését elragadtatással fogadják. Természetesen emellett elkerülhetetlen a megfelelő mértékű frusztráció: anya dolgozni megy, a szülők figyelmén, szeretetén osztozkodni kell a testvérekkel, a szülőpár szerelmi kettőséből kizáródnak a gyerekek – mindez azonban az egészséges személyiségfejlődés része. 

Irigység vagy féltékenység?

Mollon* szerint az irigység tekinthető ősibb érzelemnek – alapvetően egy kétszemélyes helyzethez kötődik, amelyben megjelenik a vágy annak birtoklására, ami a másé. A féltékenység ennél összetettebb érzés: egy háromszemélyes helyzetet feltételez, ami magában foglalja a „harmadikkal” való versengést. Ebben a szituációban a féltékeny fél félelmet él át, hogy „a harmadik”, – betolakodva a kétszemélyes kapcsolatba –  elveszi tőle a szeretett személyt. A féltékenységben már felüti a fejét a veszteség veszélye is – és könnyen társul szegődik mellé a szégyen. A vetélytárs észlelése felveti azt a gondolatot, hogy hozzá képest alkalmatlanok vagyunk. Ez vezet a szégyenhez és a féltékenység újabb ördögi köreihez, amelyekben egyre inkább elveszíthetjük a helyzet reális megítélését szolgáló támpontokat.

*Szégyen és féltékenység. A háborgó mélység

Féltékenység az élet sava-borsa?

Bizonyos mértékig igen. A féltékenység megélése – vagy a partner féltékennyé tétele – „fűszerezi” a kapcsolatot. Ráébreszthet bennünket arra, hogy párunk elveszíthető, hogy folyamatosan tennünk kell a kapcsolatunkért. Azonban sok olyan párkapcsolatban nem egy csipet fűszer kerül a „fazékba”, hanem egy egész merőkanálnyi – szélsőséges esetekben a pár csak olyan játszmákon keresztül képes fenntartani a viszonyt, amelyben kulcsszerep jut a féltékenységnek és a partner féltékennyé tevésének. 

Jól mulatunk a Csengetett, Mylord?-ban Lady Agatha szerelmi ügyein, valószínűleg éppen azért, mert mindannyian ismerünk hozzá hasonló figurákat: egy hiszteroid asszony saját nőiességével kapcsolatos bizonytalanságait próbálja csillapítani a csábításaival. Törékeny női önbecsülése csak úgy tartható fenn, hogy folyamatos megerősítésre van szüksége a férfiaktól – gazdagtól, sportostól, időstől, fiataltól, férjtől, szeretőtől. A férj féltékenységének ébren tartása fontos része ennek a játszmának.

A féltékenység hatása az önbecsülésre

Nagyon gyakori, hogy amikor az emberek féltékenységet élnek át, s ösztönös megérzéseik azt mondatják velük, hogy párjuk kikacsint a kapcsolatból, valójában jó nyomon járnak. Ám ha a partner tagad, nagyon nehéz helyzetbe kerülnek. Vannak, akik ilyenkor saját magunkban kezdik keresni a hibát. A vágy, hogy higgyenek a párjuknak, összeütközésbe kerül azzal, amit éreznek, észlelnek. Végül arra a következtetésre juthatnak, hogy nem bízhatnak meg saját ítélőképességükben, nem képesek reálisan látni a dolgokat, ésszerűtlen érzések kerítették hatalmukba őket – ennek pedig gyakran súlyos szorongás, zavarodottság és az önértékelés megcsappanása az eredménye. 

Féltékenykedés helyett „szereljük le magunkat” pozitív gondolkodással? 

Az evolúciós pszichológia óva int ettől. A nemek ugyanis a minél jobb reprodukció érdekében eltérő párosodási stratégiákat alakítottak ki. Míg a férfiak számára a minél több partner megszerzése kínálja a legbiztosabb módot génjeik továbbörökítésére, a nőket a gyermekek felneveléséhez elegendő erőforrással rendelkező, egészséges, stabil partner kiválasztása juttatja szelektív előnyhöz. A faj fejlődése során azonban a nemek párosodási stratégiái folyamatos versenyben állnak egymással. A férfiak számára reproduktív előnnyel jár, ha – csalárd módon – minél több nő felé mutatnak komoly szándékot, a nők pedig titokban elkövetett hűtlenkedéssel tudják egyidejűleg megszerezni a státuszt képviselő férfi odaadását és az alkalmi partner jó génjeit. 

A féltékenységnek ennélfogva nagyon fontos szerep jut a szexuális megtévesztés és a hűtlenség felismerésében és elhárításában. Szelektív előnyhöz azok a nők jutnak, akik meg tudják különböztetni az érzelmi elköteleződésre alkalmas férfiakat a hóhányóktól. Reprodukciós szempontból pedig azok a férfiak sikeresek, akik nem más férfiak csemetéire áldozzák erőforrásaikat. A két nem így a hűtlenség eltérő aspektusaira reagál erőteljes féltékenységgel: a férfiakat a szexuális aktus, a nőket pedig a kötődés megszakadása érinti érzékenyebben. 

Mit mondhatunk hát az Edda-dal sorairól?

Sem a fajt, sem az egyedi személyiséget nem teszi sikeressé, ha nem éli meg, nem vállalja fel a féltékenységet. Talán nincs is olyan, aki nem volt féltékeny soha – a lelkileg egészséges ember élete során időnként átéli, hogy fél, félti a kapcsolatát, féltékenységet érez egy színre lépő riválissal szemben. Éppen ez a kínzó érzés segítheti a tájékozódásban, ez ad esélyt önmaga és  kapcsolata megújítására.