Mert élni csak oda szabad, vissza nem.

kutyaszőrt sem ér.

                                                                   (Ágai Ágnes: Eszmélkedés)

A mélypontokról...

Általában mindenkinek vannak olyan életszakaszai, amikor sikertelennek látja magát, úgy érzi, a dolgai nem úgy mennek, ahogy szeretné. Manapság, amikor mindent a sikeresség mércéjével mérünk, nagyon nehéz kialakítani azt az elégedettségi szintet, ahol az „elég jó” a kitűzött optimális állapot. Mindenképpen az ember karakterétől függ, hogyan éli meg a sikerhez vezető utat. Van, aki mértékletes és van, aki mohón üldöz valamit, amit nem biztos, hogy képes valaha is elérni. A nők életében például megjelent a szépségért és fiatalságért folytatott küzdelem, így sokszor az első számú közellenség a kegyetlenül múló idő. Ezért találkozhatunk végsőkig elkeseredett 29 éves nőkkel, akik rettegik a harmadik ikszet, 39 évesekkel, akik már azt érzik, hogy a redőny félig leszaladt, és olyan 49-esekkel, akik – mintha autópályán lennének – igyekeznek a gyorsítósávban maradni.

A 39 éves Erika egyedül él, kamaszkorában is alig volt párkapcsolata. Most kezd randevúzni valakivel, de mélyen meghúzódó meggyőződéssel úgy véli, ez is sikertelen lesz. Már nem is tudja, hogy akarna-e változtatni az életén, megszokta a magányt, biztonságosabbnak is érzi. Így legalább nem bánthat meg senki – mondja, miközben folyamatosan szomorúság lengi körül. Nem hisz abban, hogy sikerülne neki bármi is, erőt a munkájából merít, amiben viszont szépen halad előre. Látszólag kész elfogadni, hogy ő az, akinek csak egyvalami sikerülhet, és ez a munka. Retteg, nehogy ezen a területen bármi probléma felmerüljön, mert akkor már semmi nem marad, amiben jó lenne.  

Az élet mélypontjai olyan lelkiállapotok, melyekben az ember azt érzi, hogy addig használt megoldóképletei hatástalanok, hogy a birtokában lévő stratégiák elégtelenek. Rosszabb esetben csak perspektívátlanságot lát, s ez a depresszív érzés a maradék aktivitást is felemésztheti. Van, aki „beragad” a munkájába, párkapcsolatába, mert úgy gondolja, nincs már ereje másikat építeni. „Kinek és hol is kellenék én?” – ez az elkeseredett gondolat jelzi a hullámvölgyet az önértékelésben, mely azonban mindent sötétebbnek mutat, s kilátástalannak tünteti fel a változtatást.

Károly 41 éves férfi, aki valójában mindennap gyötrődik a munkájában. Ki kellene lépnie, változtatni kellene – mondja. Talán valami teljesen mást kellene csinálni, ami merőben szokatlan helyzetbe hozná. Vehetne egy hajót, vagy nyithatna egy pékséget, esetleg túravezető is lehetne. Mikor erről beszél, olyan, mintha egy filmet mesélne – de valaki másét. Egy filmet, aminek szeretne a szereplője lenni, de nem válogatták be a castingon. Így marad a saját valóságában, mert „még mindig jobb a járt út, mint a járatlan”.

A mélypont tehát egy stagnáló állapot, amikor valamin változtatni kell – minimum azon az attitűdön, amivel valaki addig vitte az életét. De előfordulhat, hogy ez olyan időszak, ami komolyabb mérlegelést igényel – és adott esetben az életforma módosítását is. Hogy ki hogyan tudja kirántani magát az ilyen gödrökből, azon is múlik majd, mennyire sikerorientált vagy kudarckerülő, illetve mennyire képes arra, hogy ne a tanult tehetetlenség, hanem a tanult optimizmus legyen vezérfonala az életben.Tudjuk, hogy a fiatalság utáni hajsza valójában értelmetlen dolog. Minden szemránckrémet pótol, ha valaki lélekben marad fiatal, vagyis kicsit infantilis, és az apróbb dolgoknak is örülni tud.Akiket úgy ismerünk, mint a „leggyengébb ellenállás” felé mozgókat, azok a kudarckerülő típusok – kerülik az olyan helyzeteket, ahol erős a megmérettetés, egyrészt mert önbizalom-deficittel küzdenek, másrészt mert számukra ez nagyon szorongáskeltő. Aki nem hisz önmagában, a biztonságot és az alacsony elvárást célozza meg, hogy minimalizálja a kudarc lehetőségét. Ezzel szemben a sikerorientált ember elkerüli mind a túl könnyű, mind a túl nehéz feladatokat: az előbbiben nem lát kihívást, utóbbinál pedig kicsi a teljesítményből fakadó megelégedettség esélye.Aki úgy érzi, általában nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogy eltervezte, az valószínűleg tudattalanul is azt az utat fogja választani, ahol a legkisebb veszteséggel megússza a helyzeteket. Akkor van probléma, ha azt érzi, a kudarcok annyira hatalmasak és öntörvényűek, hogy nincs megoldóképlete hozzájuk – vagyis tehetetlenséget él át az életével kapcsolatban. Aki azonban pozitívan gondolkodik saját magáról, az nem értékeli a passzivitást, sőt, ki sem bírja ezt az állapotot, mert számára az nyújt biztonságot, ha kontrollálhatja a helyzetét, aktívan mozgósítja a képességeit.

A mélypont tehát egy stagnáló állapot, amikor valamin változtatni kell – minimum azon az attitűdön, amivel valaki addig vitte az életét. De előfordulhat, hogy ez olyan időszak, ami komolyabb mérlegelést igényel – és adott esetben az életforma módosítását is. Hogy ki hogyan tudja kirántani magát az ilyen gödrökből, azon is múlik majd, mennyire sikerorientált vagy kudarckerülő, illetve mennyire képes arra, hogy ne a tanult tehetetlenség, hanem a tanult optimizmus legyen vezérfonala az életben.Tudjuk, hogy a fiatalság utáni hajsza valójában értelmetlen dolog. Minden szemránckrémet pótol, ha valaki lélekben marad fiatal, vagyis kicsit infantilis, és az apróbb dolgoknak is örülni tud.Akiket úgy ismerünk, mint a „leggyengébb ellenállás” felé mozgókat, azok a kudarckerülő típusok – kerülik az olyan helyzeteket, ahol erős a megmérettetés, egyrészt mert önbizalom-deficittel küzdenek, másrészt mert számukra ez nagyon szorongáskeltő. Aki nem hisz önmagában, a biztonságot és az alacsony elvárást célozza meg, hogy minimalizálja a kudarc lehetőségét. Ezzel szemben a sikerorientált ember elkerüli mind a túl könnyű, mind a túl nehéz feladatokat: az előbbiben nem lát kihívást, utóbbinál pedig kicsi a teljesítményből fakadó megelégedettség esélye.Aki úgy érzi, általában nem úgy sikerülnek a dolgai, ahogy eltervezte, az valószínűleg tudattalanul is azt az utat fogja választani, ahol a legkisebb veszteséggel megússza a helyzeteket. Akkor van probléma, ha azt érzi, a kudarcok annyira hatalmasak és öntörvényűek, hogy nincs megoldóképlete hozzájuk – vagyis tehetetlenséget él át az életével kapcsolatban. Aki azonban pozitívan gondolkodik saját magáról, az nem értékeli a passzivitást, sőt, ki sem bírja ezt az állapotot, mert számára az nyújt biztonságot, ha kontrollálhatja a helyzetét, aktívan mozgósítja a képességeit.

„Nem elég azt tudni, amit más tud, kell hogy legyen vízióm, irány, hogy merre akarok menni. Nagyon kevés járt utat jártam. Kullogni mindenki tud.”* 

Pár száz évvel ezelőtt nem nagyon nyílt alkalom a passzivitásra, mert az élet törvényei szigorúak és egyszerűek voltak, a puszta életben maradásért is állandóan küzdeni kellett. A XXI. század fogyasztói társadalmában a hajdani megoldóképletek feleslegesnek látszanak, pedig olykor jól jönne néhány régi, bölcs túlélési technika. Ma már meg kell tanulnia mindenkinek, hogy csak saját magára számíthat, nem lesz „megmentve”, és önmagának kell erőfeszítéseket tennie saját boldogulásáért. Aki ezt a leckét nem tanulja meg, kiszolgáltatottá válik, és életének folytonos kísérője marad a csalódás érzése. Ha feltesszük a kérdést, hogyan mozdulhatunk ki életünk passzivitásából, egy „bátor” ember szájából nyilván azt hallhatnánk, hogy a gyengeség a legrosszabb tanácsadó. Csakhogy ő „gyárilag” bátor, nem is tudja, milyen érzés félni az ismeretlentől, a kihívásoktól, a nehézségektől. Aki feladhatná az apróhirdetést: „kanapén ülve aggódást vállalok”, nem nagyon mozdul ki abból a keretből, amit önmaga ácsol szorgosan. Bár sokan érzik boldogtalannak az életüket és kilátástalannak a helyzetüket, passzívak maradnak. Ilyenkor általában a szorongások elkerülése és a kudarcoktól való félelem áll a háttérben – csak ennek a feltárása után lehet hozzáfogni az új perspektíva kialakításához. A saját személyiség ismerete és a reális célok felállítása az egyetlen biztosítéka annak, hogy valaki a saját útját járja, és ne egy képzeletbeli agárversenyen szaladjon olyan műnyúl után, amit az irrealitás rángat az orra előtt.

Az élet...

Ma az általános szlogen a Carpe diem, amiben nyilván benne van a „csak ma még...”, és a vágy, hogy holnap másképp lesz – de a kétség is, hogy lehet, már nem lesz holnap... A változtatáshoz higgadt döntések kellenek, ám ezeket saját önigazolásaink helyezik inaktív állapotba. Sokszor halljuk, hogy „már minek is...”, „tulajdonképpen nem is olyan rossz ez még...”, „másoknak sokkal rosszabb...”  – e mondatok nem szolgálnak mást, mint olyan „összeméréseket”, amik papíron persze megállják a helyüket, de saját életünk kontextusába helyezve már elégtelenek. Összehasonlíthatjuk magunkat barátaink életével, idegenek tragédiáival vagy a jövő apokaliptikus vízióival párhuzamba állított jelenünkkel, de ez csak a passzivitást fogja szolgálni.

*Interjú Fa Nándorral, Mno 2018.01.07.

A változtatás fontosságát jótékonyan elfedheti egyfajta perceptuális vakság, mely az életnek csak az önigazolásokat támogató részeit engedi látni. Aki érzelmi döntéseiben folyamatosan ezt alkalmazza, önmagát kényszeríti arra, hogy úgy éljen, ahogy valójában nem szeretne. Ha azonban a vágyak mégis felszínre jutnak, nem jó érzéseket váltanak ki, hanem olykor ingerültséget vagy tudattalan irigységet, sőt haragot is. Ez jelenik meg a „Na persze, neki azért sikerül, mert tolják a szekerét!”, vagy „Persze, könnyen talált magának új párt, mást se csinál egész nap, mint saját magával foglalkozik, hát így könnyű!” – gondolatokban. Az irigység talaján kialakuló érzelmek nem lesznek jó tanácsadók, különösen akkor nem, ha ráerősítenek a passzivitásra.

A tanult tehetetlenség

Amint azt Kopp Mária vizsgálataiból tudjuk, a stressz akkor ártalmas, ha negatív érzelmekkel társul, tehát a szubjektív megélése rossz. Azok pedig, akik nem érzik jól magukat a bőrükben, kevés jó dolgot látnak maguk előtt. Nem könnyű elhinni, hogy létezhet jobb, hogy lehetne bátrabban, hogy bármely életkorban lehetséges a változtatás.Az optimális lelkiállapot persze nem az „ultraboldogság”, amit néha a filmekben látunk, mert azt olyan forgatókönyvírók írják, akik tudják, hogy ez a felnőttek meséje. Az életet leginkább a saját helyzet-képességek-lehetőségek-önértékelés négyszögében lehet úgy komponálni, hogy az ember a lehető legtöbb jó érzést átélhesse. A saját helyzetünk felismerése azt jelenti, hogy harmincévesen nem kell keseregni azon, hogy mégis másik iskolába kellett volna jelentkezni 18 évesen, vagy mégis a balettképzőt kellett volna választani hatévesen. Ezek már olyan „ha és akkor” stratégiák, amik csak a kudarcok cizellálásáról szólhatnak, és arról, hogy már lehetetlenség változtatni bármin.Mindenkinek vannak kritikus élethelyzetei, amelyek megkívánják, hogy a cél érdekében mozgósítsa megküzdő (coping) stratégiáit. A krízisek tehát olyankor jók is lehetnek, ha valaki a kihívást érzi és nem a sodródást kiváltó tehetetlenséget. Ilyen jelenség Seligman professzor híres tanult optimizmusa: fontos, hogy tisztában legyünk a kitűzött célokkal. Ha bezárjuk magunkat a saját elvárásaink közé, egy idő után biztosan az irrealitás győz, és maradnak a negatív érzelmek – ezzel szemben a pozitív stressz olyan, mint egy érdekes és erőfeszítést igénylő helyzet, amiben vannak eszközeink, nem vagyunk kiszolgáltatottak.

De hogyan lehetnénk önmagunk valódi segítői?

A tanult optimizmus, vagyis az élet más érzelmekkel való megközelítése nem az irrealitásra épít. Nem arról szól, hogy képzeljünk el gyönyörű helyszíneket és benne önmagunkat egy fotómodell külsejével és egy milliomosnő bankbetétjével. Prózaibb ennél. Azt mondja, hogy nézzük meg, kik vagyunk, és mire vagyunk valóban képesek. Ehhez keressünk múltbeli pozitív tapasztalatot. Az átlagember nem szokta megmenteni a világot, tehát nem hihetetlen kalandokról szóló tapasztalatok vagy emlékek kellenek, hanem olyan pozitív saját emlékek, amiben az ember átélheti, hogy akkor „képes volt rá”.A „nem adom fel” nem fogadkozás, hanem önmagunknak tett ígéret, amit mindenképpen érdemes betartani – még akkor is, ha azt érezzük, hogy ehhez erőszakot kell tennie magunkon. Filmeken oly sokszor látunk szereplőket, akik nem kevés energiával és harccal az életüket változtatják meg – , a saját életünket viszont prózai közelségből szemléljük, és sokszor még csak nem is drukkolunk önmagunknak.Sokszor látjuk, hogy legtöbben még csak nem is tartanak fenn érzelmi kapcsolatot önmagukkal. Az önreflexió hiánya arra utal, hogy nincs belső párbeszéd, nincs saját monológ, mellyel tudatosíthatnánk, hogyan is érezzük magunkat az életünkben. Az alacsony önértékelés, az öndestrukció, az önbecsülés hullámzó mivolta gátolja az önreflexió alakulását, mert olyan képet mutat, ami szerint „jobb nem végiggondolni a dolgainkat”, mert az csak elkeseredést szül. De ahhoz, hogy kitartóak lehessünk, önmagunkról szóló pozitív érzéseket kell átélnünk. Ha valaki képes azt mondani magának, „jól van, ezt is elérted!”, akkor nem tesz mást, mint elismerően gondolkodik és elégedettségérzést generál saját magának – ám az emberek ezt nagyon ritkán teszik meg. Általában mindenki rohan, és nem fordít elég időt arra, hogy pár percet lelkiállapota „vizsgálatával” töltsön. Így növekednek a mélypontok, ahelyett, hogy mint „krízis” szituációk olyan erőfeszítésekre késztetnének, amiben valaki nem csupán a kispadról nézi, hogy mások hogyan csinálják...

„Szeretne Ön boldog lenni?”

Alig van olyan ember, aki erre a kérdésre nemmel válaszolna, mégis, alapvető boldogságszintünket a kutatók szerint semmi nem növeli meg hosszú időre, csak ha teszünk érte valamit. Genetikusan meghatározott boldogságszintünk mindössze az általános boldogság ötven százalékát adja, további tíz százalékot tesz hozzá a környezetünk, családi állapotunk, egészségünk stb. Ám a maradék negyven százalékért mi magunk vagyunk a felelősek – ez pedig jó hír, mert sok mindent tehetünk önmagunk érdekében. Nem mindegy, milyen szemmel nézünk magunkra. A félelem és a szorongás leküzdhető érzések, ha nem felejtjük el, hogy a legfontosabb érzelmi támaszt magunktól kaphatjuk. 

Aki folyamatosan a külső környezet véleményére alapoz, és azért küzd, hogy ott minden pozitív legyen, nem tud felszabadultan élni. Az állandó megfelelni vágyás általában szorongáskeltő, tehát lehetetlenné teszi, hogy nyugodt és kiegyensúlyozott érzelmi állapot alakuljon ki valakinek az életében.

Az évek előrehaladása nem megállítható, ez tény, de a hozzá fűződő érzelmi viszony annál inkább alakítható. Sokat számít, hogy az élettel valaki elégedett-e, vagy inkább azt érzi, múlik az idő, már nem lesz ideje...  olyan dolgokra, amit a többiek már mind megcsináltak. Ez az akadálypálya-szimbólum mutatja, hogy az életkor ebben az esetben egy verseny időmérőjeként működik, és nem a megnyugtató elfogadás, hanem a sürgetettség érzésének megjelenéséhez vezet.

Akinek krízisállapotot jelent, hogy a negyvenes/ötvenes/hatvanas évei felé közelít vagy már benne is van, azt jelenti, hogy képtelen az elfogadásra, vagyis rivalizáció és szorongás színezi a napjait. Ez viszont a külvilág számára is látható jelekben mutatkozik meg, mert az elégedetlenség, a depresszív érzések sokszor örökös rosszkedvet, ingerlékenységet okoznak. 

Akinek megfelelő önismerete van, az tudja, hogy a belső kisugárzás tesz fiatallá és vonzóvá mindenkit.  És valójában nem a számokkal leírható életkor számít, hanem a megélt élmények, az a jó egyensúly, mely bármely életkorban kicsillan a ráncok közül is...